Csokonai Vitéz Mihály

Rhédey Lajos úrhoz

Magyar fejedelmink nagyságos gyermeke,
     Lelkestől-testestől a virtus remeke
Ízlés terjesztője, tudomány barátja,
     Királynak, nemzetnek egyaránt sajátja,
Te, kit a szerencse jó és rossz időbe
     Nagynak látván, fél már venni üldözőbe,
Kinek Festeticshez úgy von természete,
     Mint azon centrumnak kisebb kerűlete
Rhédey! ha munkás elméd kinyúgodott,
     Halld meg, egy poéta rólad mit álmodott.

A sáfrányozott ég már gyengén pirúla
     S a homály és álom egyaránt hígúla,
Tisztább s igazándibb képecskék valának,
     Amelyek elméink körűl zsibongának,
Már kezdtük, de gyengén, a terhet érezni,
     Mely a feljött nappal szokott ránk érkezni:
Midőn úgy képzettem a nyugvás ölében,
     Mintha lettem volna Tempe mezejében,
S ott a téli estvék hosszas únalmában,
     Magánosságomnak nádas hajlékában
Olvasnám vak sorsát az emberi fajnak,
     Ropogó lángjánál holmi száraz gallynak.
Egyszer csak előmbe tűnik bámúltomban
     Hazám Géniussa háromszín bársonyban.
(Felséges látomás!) szép is, bús is vala,
     Mint a szürettáji napnak egy hajnala.
És "Mit késel, úgymond, közreadni saját
     Ifjúi elmédnek aprólék adaját?
Tedd fel bátor szívvel hazád óltárára
     Tavaszod zsengéjét, melyet régen vára:
S hogy majd emberkorod becsesebb gyümőlcse
     Háládatosságod szaruját megtőltse,
Siess elhullatni már a virágodat,
     Szárnyan jár az idő. Becsűld meg napodat.
Tudod, hogy magános fogadástételed
     A legfontosb adót fizetteti veled,
Hogy megmaradt részét világi pályádnak
     A hét magyaroknak szenteljed s Árpádnak?
Siess a vitézek oszlopát feltenni
     S nemzetünk nevében háládatos lenni!"
E szóra előttem terem, mint a villám,
     Kassa fogházában rég senyvedő "Lillám";
Víg Anákreonom mellette mosolyog,
     Mely a Duna partján régóta tébolyog;
Több szüleményim is körűlte látszanak,
     Melyek a váradi bőlcsőben ringanak;
Meglátom, magamba szállok s így felelek:
     "Nagy lélek! örömest sietnék én velek,
De lám tőlem messze és sokfelé vagynak,
     Bajos útja van most mind sárnak, mind fagynak,
Szekerest nem kapni, vagy pedig oly drága,
     Hogy borsos az ember literátorsága.
Van ugyan egy könnyű római lecticám,
     Abban a Hágón is majd úgy néznének rám,
Mint egy proconsulra, vagy no, csak póstára:
     De honnan köthessek egy derest rúdjára?"
Még alig mondtam ki: előttem hortyoga
     Egy karcsú paripa, csikó volt a foga.
Serényje loboga. "Nézd, mond a Genius,
     Két szárnya van, gyors ló: ez ama Pegazus.
E' már a Dunának zajlódó habjain,
     A tótok bércein s a Hágó csúcsain
Egy akaratodra könnyen általviszen,
     S a nép poétának, nem postának hiszen.
Rhédey, ki szárnyat fűz a jó szándéknak
     S paripát ád alá nyűgnek, haladéknak,
Rhédey kűldi ezt..." A bámúlás s öröm
     Felébreszt. Nincs semmi. Nézek, fejem töröm.
Hát sem ló, sem álom. A munkám Váradon,
     Bécsben, Pesten, Kassán... Magam meg a padon.
S ím, tűnődésemben íly szók érdekelnek:
     "A két szárnyán kívűl álmaid bételnek!"

1804. jan. 24