Csokonai Vitéz Mihály

Serkentése a múzsának

Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,
     Hogy ama bérces kőszálakat
     Megtetézhessük azokkal;
     Láthassuk várát a Hónornak,
     Hol a Múzsák egy nagy tábornak
     Fejét fűzik laurusokkal.

A halhatatlanság felette
     Örök templomát építette,
     Amelybe meghólt a halál.
     Itt, ki szerette a múzsákat,
     Nevével kérkedő táblákat
     Merő gyémántokból talál.

A dicsőségnek trombitája
     Nevét harsogva prédikálja
     Mindenütt a nemzeteknek,
     Ezt a hír felvévén szárnyára,
     Viszi a világ négy sarkára,
     Hogy általadja ezeknek.

Székulumi az elmúlásnak
     Általadják őtet egymásnak,
     És megőrizik hűséggel;
     És mikor sírjára mutatnak,
     Örömnek könnyeit hullatnak,
     Koronázván dicsőséggel.

Népei a fagyos északnak
     S kik a forró nap alatt laknak,
     Hirdetik, ki volt Homérus!
     Örömmel tapsolnak őnéki
     A Gángesnek gazdag környéki,
     Visszaekhózik Ibérus.

Vajha énreám tekintene
     Nyájas szemekkel Melpómene,
     És éneklője lehetnék!
     Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt,
     Mely a legnagyobbaknak is árt,
     Bátor lélekkel nevetnék.