Csokonai Vitéz Mihály
Szerelmes búcsúvétel
Melitesz
Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
Örömmel megválnék tőled, komor
város,
Ha menésem Roziéval lenne páros.
De mely édes örömtől kell megfosztatnom,
Ha nem lehet édesemmel itt múlatnom,
Ha északra lakom már én, ő meg
délre,
Ha csókokat raggatnom kell csak
levélre.
Óh,
iszonyú búcsúvétel,
Mely
két igaz szívet vét el!
Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
Öszveütném sarkanytúmat,
megindúlnék,
Még e város felé háttal sem
fordúlnék.
De egy égő szívet hagyni magánosan,
Mely kivűlem beteg lenne halálosan,
Nem engedi a szövetség s a
szerelem,
Mely lángoló tüze által harcol
velem.
Óh,
milyen két szörnyű gond főz!
Egek!
Rozi! ah, melyik győz?
Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
Vígan tenném fel lantomat
szekerembe,
Ha Rozim is űltethetném az
ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egy pár édes csókot kitől nyer énekem?
Ki biztatja Múzsám édes
mosolygással?
Ki önt lelket belém egy fél
pillantással?
Árva
Múzsa! árva író!
Óh,
lesz-é egy biztató szó?
Nem hagyom el ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Rozitól szívem búcsút nem is vehet.
Nem mehetek; tartóztatnak szent
kötelek,
Szívem gyengébb, mint meg tudna
víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Rozimat el kell hagyni miattatok.
Lemondok a dicsőségról, bár
szeretem,
Csakhogy ezen Rozikámat
megvehetem.
Isten
hozzád, hát mathezis,
Ha
oly sokba fájhat ez is.
Rozi
Hagyd itt, szívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is Rozáliád s könnyez ezen,
Hagyd itt! - szívem kebeledbe fog
gyúladni,
A tiednek az enyimbe kell maradni.
E hév csókban, melyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam. -
Melitesz
Vedd el te is ezt, Rozikám, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek.
Kellemes szűz!
Rozi
Ah, kedves hív!
Ketten
Ne félj, neked dobog e szív!
