Csokonai Vitéz Mihály

[Szomorú hallgatók...]

Szomorú hallgatók, gyászos keresztyének,
     Élők és halandok, mind cserép edények,
Mi mind, kik e gyászos úri házhoz gyűlünk,
     Mi, mondom, mindnyájan halálhoz készűlünk.
Minthogy hát két úrnak nem lehet szolgálni,
     Szükség az életet gyomorból útálni.
Nem szükséges nékem nektek komendálni,
     Akiket a világ elkezdett útálni,
Ti világ fiai, akiknek anyátok
     E világ és ennek emlőit szopjátok,
Ti álljatok elő, ifjak, és lássátok,
     Hogy néktek is ez a világ mostohátok.
Mert ha ennek minden részét vesszük körűl,
     Tarthatjuk azt méltán mutató tűkörűl.
Az éj és a napok, a reggel, az estve
     Mindeniken az Úr képe van lefestve,
De ha öszvevetjük ezt a másvilággal,
     E romlandót amaz örök boldogsággal,
Nem sértjük meg azzal azt a tökélletest,
     Ha azt mondjuk, hogy ez árnyék, amaz a test.
Ha ennek sebeit azért felfedezzük,
     Szerelmét szivünkből hogy így levetkezzük.
Én is azért, amely hibákat találok,
     Azok közűl kettőt-hármat elszámlálok.
Elmémbe sokféle gondolatok jőnek,
     De ezt azok közzűl választom elsőnek,
Ezt, hogy a jó itten a rosszal határos,
     Egy dolog egyszersmind jó, rossz; hasznos, káros.
De amely dologba magam nem bocsátom,
     A négy elementum elég lesz, úgy látom.
Mi lehet hasznosabb az élő embernek,
     Mint a pára, melyet nevezünk áernek,
Mert ugyan miben áll az ember élete,
     Csak ebben, hogy ki s be járhat lehellete.
Zárd el bár egynehány minutumig tőle
     Az áert, majd lelkét kinyomod belőle.
Nohát már te, édesanya, áer, soha
     Nem vagy-é ellenünk kikelő mostoha?
Sőt inkább te olyan csuda szokást tartasz,
     Hogy magad ölöd meg, akit te feltartasz.
A megbűzhödt áer maga olyan pestis,
     Amely eltemeti az egészségest is,
Spiont fogadunk be, ha téged beszívunk,
     Ellenséget magunk magunk ellen hívunk.
Tebenned gyűlnek meg a tűz villámások,
     Azok a hiúzt is vakító lámpások.
Másik elementum a tűz, hasznos és árt,
     Ha itt használ, ejt majd amott hasonló kárt.
A tűz viszi véghez a harc nagyobb részit,
     E' gyújtja fel a port, kardot, ágyút készít.
A drága kincsekkel tőlt tárház, a bánya,
     Az arany és ezüst a szívnek bálványa,
Enélkűl nem lehet: bányász ebbe rakja
     Aranyát, hogy tőle elváljon salakja.
Én hallgatok, a sok porrá égett Trója
     Elszéledett hamva gyalázatát szólja.
Hallgatok, de tudnám írni, ha kellene
     A tüzet igazán; de csak most ellene
Ti váljatok tüzet okádó hegyekké,
     Kiket egy órányi tűz tesz szegényekké.
A főld a harmadik az oly dolgok között,
     Melyekbe a haszon s kár öszveütközött.
E' szűlt; ennek mindent megtermő kebele
     Sok ezer meg ezer embert felnevele.
Ez ád munka nélkűl gyümőlcsöt eleget,
     Úgy hogy sok megéri véle s több veszteget.
Ez mindent megterem és olyan szapora,
     Hogy az emberek közt nincsen jobb uzsora.
Ad, ami szükséges múlhatatlanképpen,
     Gyönyörködtetést is ád rá szerzésképpen.
Cifrázza a mezőt szagos virágokkal,
     Győzeti Salamont a liliomokkal.
De jaj, kígyó lappang itt is a fű alatt,
     Méreggel van kenve majd mindenik falat,
Ugyanazon főldön mételyek is nőnek,
     Melyből édes gyökér s orvos fűvek jőnek.
Végre negyediknek számlálom a vizet,
     Ez is ha most használ, másszor visszafizet.
Miólta az ember fejét rá vetette,
     Hogy éltét egy kis szál deszkára űltette,
Miólta a vízen járkál s uralkodik,
     A világ mind inkább-inkább gazdagodik.
Hogy ne csak szárazon lenne hadi lárma,
     A víz is a gyilkos Márs mezeje már ma.
Így sokszor a tengert embervér nagyítja,
     És kék színét veres bársony pirosítja.
De sokszor a víz is mit árt, mennyit tehet,
     Sok tengerhez szomszéd főld bizonyság lehet.
Igaz hát, hogy a jó a vésszel határos,
     E világon az is, ami hasznos, káros.
Vesszen hát e világ magának s ez élet,
     Ezeket megvetnünk nem kevés itélet.
De mi szükség nékem már többet beszélni,
     Itt lehet a dolgot lefestve szemlélni,
E virágzott szűznek bár nincs felemelve
     Tovább az ékesen szólásra már nyelve,
Mégis azt állítja, hogy nincs állandóság,
     Salamonnak minden hiábavalóság.
Itt van megmutatva legnagyobb erőben,
     Hogy mitsem nyom éltünk mérőserpenyőben.
Óh, szomorú eset, érzékeny fájdalom,
     Sok szívet részekre szaggató siralom.
Már hát a nagy remény így szakad-e félben,
     Gyász felhőben a nap így borúl a délben,
Avagy meglehet-e, hogy első tavassza
     Már az esztendőnek végét is szakassza?
Ekként fojtod-e meg, halál, azt a virtust,
     Amely még borostyánt vár, nem sötét mirtust.
Ifjak, szűzek, kiket bíztat a kikelet,
     Hogy még ősz vénséget értek, s késő telet,
Ti, kik negyven, nyolcvan nyarat álmodoztok,
     E sírnál most minden reményt feláldoztok.
Itt látok egy letört ágat, mely bimbózott,
     Itt egy ártatlan szín, fehér liliomot.
Éltünk rövid voltát itt láthadd lefestve,
     Hogy nyomozza mintegy a reggelt az estve.
A váratlan gondok mérgesebben rágnak,
     A nem reménylt nyilak még jobb sebet vágnak.
Itt pedig váratlan vendég volt a halál,
     Itt a példabeszéd tehát helyet talál:
Éppen úgy vagyunk az élettel, vígsággal,
     Amint egy bizonyos bizonytalansággal.
Bizonyos az halál, mégis bizonytalan,
     Állandó törvényje nagy és állhatatlan.
Meghalunk, azt tudjuk; ti temető kertek,
     Néma tanúk vagytok, kik benne hevertek.
De már meddig nyúlik fonala éltünknek,
     Addig nincs bélátó sugára szemünknek.
Minden renddel s nemmel köz a halál s élet,
     Az ifjak félhetnek, a vén nem remélhet.
Sem elme, sem virtus, sem remek ábrázat
     Nem fest a halálnak szemfényvesztő mázat.
Ez elmével neme grádusát haladta,
     És micsoda fáról esett, megmutatta.
A virtus ártatlan teste sátorában
     Úgy múlatott, mint egy szentelt templomában.
A kedves gráciák ajjakain űltek,
     Két szín ábrázatján szavai készűltek.
Hogy e virtusokból azért gyümőlcsözne,
     Velek másoknak is hasznot kőlcsönözne,
Egyébre szüksége nem volt, csak időre,
     Hogy élete vége haladna későre.
De még virtusiért elébb megszerette
     A halál, amikor egyszer célba vette.
Nem nézvén, hogy nárcis, tavaszi virágszál,
     A tavasznak első napján éltére száll,
Nem nézvén, hogy most van élte virágjában,
     A huszonharmadik esztendő folytában.
Még a szűzességnek arany idejében
     Kűldi a holtaknak néma seregében.
Azért nincs a halál ellen páncél, pais,
     Nincsen határ szabva, meghalhatsz még ma is.
Bár mint Danaének, van réztornyod s várod,
     Azzal is a halált tőled el nem zárod.
De ily boldog szűzet hogy követnek jajjal,
     Ki az öt szűzekkel felkészűlt olajjal.
Lámpását meggyújtva tartotta kezében,
     Azért menyegzőbe jutott idejében.
Oly vessző a halál, mellyel az Úr sújtott,
     Mint amit Esternek a király kinyújtott.
Nyúgodj meg hát, gyászos úri ház, sorsodon,
     Uralkodj szívedre hatott bánatodon,
Az Úr kinek mit ád, attól megfoszthatja,
     Mondjad hát, légyen meg az Úr akaratja.
Keserű pohár ez, melyet az Úr rádmért,
     Éles nyíl, mely téged most harmadízben sért.
Három esztendeje, hogy kidűlt nagy fényed,
     Ki vélte, hogy a gyász után ezt is érjed?
E' vala csillagod, hű szemeid fényje,
     E' gyönyörűséged s kerted veteményje.
Az Isten, aki most aláz, majd magasztal,
     Ha most látogatott, ismét megvígasztal.
Aki most támasztott egedre felhőket,
     Verje mind hatalmas kézzel vissza őket.
Végre menj a minden öröm kútfejére,
     Az állandóságnak örökös helyére.

Ti már, ez elaludt kisasszony testvéri,
     Jertek, hűségteket hív szívnek esméri.
Ti, kik a szeretet arany kötelével
     Csak egyek voltatok négyen ő szívével,
Amaz atyafiak közt ritka szeretet
     Titeket azon egy aranyláncra vezet.
És én felőletek éppen úgy itélek,
     Mintha most válna el öt eggyé lett lélek.
Testvéred halála hogy lett bánatodra,
     Látom, mintha volna írva homlokodra.
Hullattad könnyedet betegágya mellett,
     Már készűlő lelke terád is lehellett,
De mihelyt elmenél, nem valál mellette,
     A halál fagylaló kezét rávetette.
Eszmélt szerelmedre, amíg eszmélhetett,
     Most ment ki belőle, hogy menni kelletett.
Reád hágy egy áldást mégis örökségűl,
     Kikészűlő lelke még kék ajjakán űl.
- - - - - - - - szívednek felével
     Élj és bírj ez élet minden örömével.
Sok szép csillagokkal tündököljön eged,
     Ne támadjon napod bévonó felleged.
Titeket is szólít, kik hozzá vérséggel
     Voltatok köttetve holtig szívességgel.
- - - - - - atyja testvére, s barátja,
     Reád is az áldást örömmel bocsátja.
Virágzó házatok terjedjen szélessen,
     Sok seculum vele hogy dicsekedhessen.
- - - - - - - - téged is tisztel,
     Atyafiságod vévén tisztelettel.
Néktek is kívánja, hogy az Úr terjessze
     Éltetek határát boldogságban messze.
Azon egy anyától származott - - -
- - - - - - - - - - - - - hív párja,
Ezek közt ötödik és utolsó - - -
     Kit bíztak az egek egy nagy poétára,
Áldd meg minden jókkal, oh Isten, ezeket,
     Koronázd meg végre megőszűlt fejeket.
Végre, kik-e háztól messzire származtak,
     Mint egy nagy törzsöktől szélesen ágaztak,
- - - - - - - - - - - - - fényljetek,
     Mint csillagok, hazánk egén terjedjetek.
Ama hív Úr legyen ti oltalmazótok,
     A jutalom napján megkoronázótok.