Csokonai Vitéz Mihály

Szűcs Sára koszorúja, amelyet téli zőldből kötözött egy Helikon tetején megfordúlt útas, mint tartják, Cs. V. M.

Megrázkódott bele, hogy egy görcsös csikón
Botorkáztál rája, a kies Helikon
Ennek pedig minden tisztelője búra
Görbedvén miattad, óh, te vers-tortúra.
Kivesz, attól félek, jaj, amaz isteni
Bőv forrás, hogy mertél beletekinteni.
Jaj nektek, jaj nektek, szegény Mnemosíne
Szülötti, jaj nektek, mely rettentő kín e'.
Jobb lett volna, kilenc testvérek, még szopós
Korotokba vagdalt volna le Atropós.
E szűz, mikor akart tenni kerek számot,
Béadta Charonnak tőletek a vámot.
Ki gondolta volna, hogy még Beotia
Hegyén mász Debrecen egy kanca csacsija.
Ah, nem írok én, nem, egy vers-szülöttem se
Lesz többé, ha velem versel ez az emse.
Azt tudnák, hogy e' kis munka, mert lám, még a
Kapun strázsáló Szűcs Sára is kolléga.
De nem tűrhetem, nem, fogjuk el, ékesen
Koszorúzott múzsák, ezen a görcsesen.
Húzzuk le görcséről előbb keservesen,
Megkínozzuk, vessük ki a kilencesen.
Így szóljunk, midőn a hátán lantot vertünk:
Vidd, Pluto, neked egy lyány-poétát nyertünk.
Hajdan az Izrael nyerni mit méltódzott,
Mikor az Istennel ölbe ment, birkódzott.
Jobb lett volna áldás nélkűl csak Izráel
Maradni, mint lábát igy csámpásítá el.
Mert osztán Jákobnak a tompora helye
Félre ficamodván, döcögött csípeje.
Azt gondoltad te is, hogy majd erőszakos
Soraiddal lehetsz parnassusi lakos.
De az aranyperec, a drága gyöngyszemek
Nem disznónak valók, te disznónak remek!
Megelégedni jobb lett volna Szűcs Sára
Névvel, mint vágyódni még poéziára.
Jobb lett volna, sokkal jobb, csak kapun-álló
Lenni inkább, mint egy ilyen vers-tarkálló,
A sánc alatt jobb lett volna csak homályba
Kínlódni, mint bolond maradsz annyi szájba.
Bolond volt apád is, hogy íly igyekezet
Szikrátalan szikrán ebbe megegyezett.
Megérdemlenéd, hogy megvesszőzne Áron,
Hogy mert itéletet tenni túl az áron.
Engemet ugyan, te lelki-testi vakon
Szűlt, kétszer nyolcvannégy ízbe csapol nyakon.
Mert gyilkos versedbe, bár akárhová vidd,
Minden okos így szól, amint szól szent Dávid.
Szűnjél meg tőlem, hadd vegyek erőt, velőt
Markolászó, az én kimúlásom előtt.
Melyért midőn várod, hogy dícsérve szóljam
Neved, érdemes vagy, hogy ezt ide rójjam.
Rovom is, míg csak e szűk áldásaidról
Írt betűmre le nem mondasz te magadról.
Ez ha meglesz, hozzád, te kemény lakatra
Vetni való szájú, így szólok: vessz, satra.
Nem más vagy, rugdosd bár a hámfát, Babilon
Leánya, hanem egy felfordúlt Ipsilon.
Vagy ha több, valahol az anyád a Jordán
Körűl legeltébe kapott el a csordán.
Vagy ha mégis több vagy, mérgelődés, lángok
Közt úgy vertek széjjel az orángutángok.
Mert valamint cérnás versed itt elpirít,
Ártatlan ész azok közűl úgy kivirít.
Te azt vélted, hogy a majom-svadron között
Vagy most is, jaj, tömpe verseket öklözött.
Nem pirúlt Jupiter annyira el régen
Amaz isteneknek tartott vendégségen,
Midőn az ebéd közt sebes perdűltébe
A slepp alól magát eldurrantá Hébe,
Mint a szelíd múzsák, hogy verselsz, te vadon
Termett bogácskóró-magról bújt hajadon.
Nincs a te nyögve sűlt munkád közt egy ízes
Falat, a legkisebb kommád is csirízes.
Szűcs létedre büdös szerével nem bír hát
Szívos mesterséged, jobb, készítne irhát.
Egész elbitangolt árkosnak új csáva
Kéne, arra tett rajz oly bosszantó gyáva.
Éhel vésznek ugyan mindenütt a kémek,
De kivált még akik a sort záró prémek.
Egy jó nyerítéssel többet tesz e gyarló
Sorú verseidnél egy kanca magyar ló.
Mégis e' volt csupán a reád ingerlő,
Hányod méltóságod, te semmirekellő.
Így szól: gyönyörködnek a szüleim bennem
És örömmel mondják, lyány-poétát nyertem.
Dicső, ezt amelyek írták, dicső kezek,
Mely virtusos főből sűlt Minervák ezek.
Mely kár lett volna már ezt a tálentomot
Elásni, két sorban amely annyit nyomott.
Szép, aki szert tehet az ilyen áldásra,
Ne pazérold ezt, ég, minden bohókásra.
Közibe nem esett a poros világnak,
Máris tudományi íly bércekre hágnak.
Fennen díszeskedik szűzi koszorúja,
Mégis a mélységet mind keresztűl bújja.
Dícséretes szűz, hogy agyvelődig friss a
Versezetért légy a múzsák Tamarissa.
De kinek tudásod csak a csizmaszárba
Határozódik és egynehány zsoltárba.
A százharmincegyig még, tudom, nem értél,
A nem-bírom-útra, bolond, azért tértél.
Nohát úgyis már jól ellazsnakoltalak,
Dúdold el e zsoltárt, többé nem bántalak:
Uram, ne űzz nagyra, gyenge tudományom,
Hályogvonta szemem magasra nem hányom,
Nem lélekzem többé soha oly dolgokba,
Kik felűlhaladnak engem nagyságokba.
Én is a szent Dávid hangos citerája
Nótáján utánad ezt pendítem rája:
Kiki, e hitetlen versek olvasója,
Hogy bűnbe ne essék, ő magát megójja.
Csudálkozom rajta, hogy a tőke mellett
A vén Varga János íly verseket ellett.
Talán a nagyapád sámfái, mustái
Súgták e verseket, hogy lennél e mái
Dísztelen nemednek okosabb harája,
A csizmadia céh legfőbb maskarája.
Tán a pendelbergi nagy akadémiát
Kitanúltad, azért írtál komédiát.
Tiszteletedre most nem írhatok több sort,
Kapd fel azt, amire a macska vakart port.

1802