Csokonai Vitéz Mihály
T. N. Mihályfalvi
István úr utólsó tisztességére
Ember! hát oly csaló remény is hízlalhat,
Hogy aki még ma él, holnap meg
nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
Bízhatsz, és a halált még
messze képzeled?
Íly édes álmokkal ne kecsegtesd magad,
Mert biztos örömöd közt hamar
elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
S ledűlt oszlopai ezekre
szakadnak;
S mikor így az erős a főldön fetrenge,
Minden bajon kívűl nyúgova a
gyenge.
Gyakorta sírhalmot a gyenge ifjaknak
A vénség reszkető erőtleni
raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
Az erő, a szép szín gyakran
elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házában
Sorra vannak metszve adamás
táblában.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
Bár minden titkoknak légyen nagy
búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
De szabott idejét ki tudhatja
ennek?
Várhatja hát éltünk akármelyik pontja,
Hogy gyógyíthatatlan mérgét
reánk ontja.
Mivel, mint az árnyék a testet követi:
Kísér s lábunk minden léptét
számbaveti.
Elrejtett nyilait hordozzuk testünkkel,
Csak halni készűlvén hosszú
életünkkel.
Ennek legkedvesebb s vígabb pillantása,
Amannak gyászos sírt édes álma
ása.
Ez míg egészséges, kövér testű vala,
A halálnak csak egy nagy prédát
hízlala;
Amannak orcái azért virágzának,
Hogy légyen mit rágni a párkák
fogának.
Ezt győzödelmének kellő közepében
Verte le a halál a sír
fenekében;
Amarra legédesb reményei között
Nyilat örömének napján
lövöldözött.
Azért bár az esett tagok reszketése,
Bár az erős vállak, lábak
görbedése,
Bár a száraz hurút koporsós szózatja
A küszöbön álló halált nem
ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
Fejed pusztúlt várán nem
lobogtatja még:
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
Lakosai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen,
Mintha készen volna már sírod
egészen,
S annak szélin állnál tántorgó lábakkal,
Célozván a halál sok ezer
nyílakkal.
Mihályfalvi István, kit e sír béfedett,
Ilyen szókkal oktat, halandó,
tégedet:
Kinek pora felett állítsd meg lábodat,
Esmérd meg e hozzád szóló
barátodat.
Mihályfalvi István vala édesatyja,
Kiben egy esküdtjét Debrecen
siratja.
Nánási Erzsébet e világra hozta,
Mindkettő a virtus útjain
hordozta.
Hogy tanúlásának egy pontjára lépe,
Béfogadta Pallás még akkor zőld
népe.
Innen ment tanúlni Verbőczi törvényjét,
Melynek addig bújta setét
szövevényjét,
Hogy végtére célját eltalálta benne,
Melyen bőlcs elméje végre
megpihenne.
Szolgált, mint prókátor, szolgált, mint fiskális,
Majd minden rendeknél s
famíliáknál is,
Akiknél mely igaz, hű egyenességgel
Bánt volt a vállára tett
kötelességgel:
Abból én most elő egyet sem számlálok,
Magok szóljanak, én rájok
apellálok.
Kivált elég tanú Debrecen várossa
S ennek minden rendű hazafi
lakossa.
Te légy, nemes város, te légy tanú ebben:
Vihetni-é dolgot őnála
bőlcsebben?
Én ugyan, óh nemes város! azt felelem
És tudom, hogy te is azt feleled
velem:
Hogy míg ama kilenc esztendők folyának,
Melyekben mint esküdt szolgált
hazájának,
Fő hivatalira oly híven vigyáza,
Hogy a nagyokban is soha nem
hibáza.
Érdeminek nagyobb pálya nyílt, miólta
A bőlcs sénátusnak híjját ő
pótolta;
Mely fő karban méltó tekintettel fénylett,
Tekintetes nevet igazán
érdemlett.
De négy esztendei tűndöklési után
Elhúnyt egünkről a több
csillagok után.
Megholt! életének legjobb szakaszában,
Fél századot élvén az élők
sorában,
Most hát sírja szélin megáll s rokonjait
És kedvesit ilyen bús szókkal
hagyja itt:
Óh, angyali tábor! várakozzál velem,
Míg szerelmesimet rendre
megölelem!
Imé, testem felett sír Fodor Zsuzsánnám!
Életem egyikért őérte
kívánnám.
Jer, hűlt karjaimmal, jer, hadd öleljelek!
Vagy ha szabad lesz, az égbe is
vigyelek
Jer, szedd ajakimról végső lehelletem,
Tiéd ez, óh, ezt is csak érted
tehetem.
Fagyos nyelvem igaz hűséged hálálja,
Rebeg, hogy síromnak szélin
prédikálja.
Huszonnégy esztendőt, melyben együtt éltünk,
Csak huszonnégy rövid
órácskának véltünk.
Kivált a huszadik hogy soká haladott,
Kis Jónathánunkkal minden
áldást adott,
Kinek gyengeségét kötöm hív szívedre,
Édesanya! vigyázz egyetlen
egyedre.
Neveld fel és tegyél egy olyant belőle,
Hogy majdan minden száj jól
szóljon felőle.
Most karjaim közűl, kedvesim! menjetek,
Adjatok végcsókot, rám
emlékezzetek.
Óh, Isten! ki nézel özvegyre s árvára,
Írd fel ezeket is szíved
táblájára.
Az én hív Zsuzsánnám, kedves Jónathánom,
Légyenek tiéid, már csak ezt
kívánom.
Még karjai esküdt Nánási Mártonnak
S vele Toronyai Zsuzsánnának
vonnak.
Óh! mégyek, kedvesim, áldással hozzátok,
Melyet a jó Isten árasszon
reátok.
Itt áll még mellettem egypár atyámfia,
Itt Nánási Sára, vele Kós
Mária.
Az Úr tinéktek is adjon mindeneket,
Vigyen az Ábrahám keblébe
titeket.
Kenesei Mihály Nánási Sárával,
Légyetek áldottak az Úr
jóvoltával.
E' légyen vezértek, óltalom s bástyátok,
Így semmi rossz nem mér rontani
reátok.
Tar István és Farkas Erzsébet! néktek is
Légyen javatokra még ellenségtek
is.
A Mindenhatónak karja takargasson,
Hogy békességteknek semmi ne
árthasson.
Végre, kit a vérség s baráti szeretet
Velem feddhetetlen egyességre
vetett,
Mindnyájan megáldlak utólsó órámon,
Nevetek halálos szókkal hangzik
számon.
Ti pedig, társatok tisztbéli társai,
Tekéntetes, nemes tanács bőlcs
tagjai!
Kik ezen városban egy széket űltetek,
Hogy az Úr nevében törvényt
nézhessetek:
Köszönöm bennetek azt az indúlatot,
Melyet mindnyájatok erántam
mutatott.
Én megyek; köztetek az Úr lelke lakjon
S mindennémű jókat fejetekre
rakjon.
Nemes kommunitás! e város vénei,
Légyetek az Isten kedves emberei.
Adjon mindnyájtoknak száz vigyázó szemet,
Hordozzon míg Nébón maga el nem
temet.
Isten hozzád, világ! búcsúzom tőled is,
Mivel Jézusomért elhagylak téged
is.
Ő por testem hagyja tétetni a porba,
Lelkem a szentekkel űlteti
egysorba.
1794. aug. 29.