Csokonai Vitéz Mihály

Tanítványaitól búcsúzik

Nemes szívű nevendékek! kiket forrón szeretek,
     Miolta megesmertetett a poézis veletek.
Óh, legkedvesebb barátim! beh édesen képzelem,
     Mi örömmel sétáltatok tavaly a Tempén velem.
Mely jól esett, ha játszodva lépvén utánam nyomba,
     Kis koszorúkat raktatok tiszteletűl markomba.
Ah, olvastam orcátokon azt a hév indúlatot,
     Melyet az igaz szeretet azokba lobbantatott.
Viszontvaló szívességem, amint megérdemlétek,
     E valódi szívességgel halmazva megnyerétek.
Melynek tűze most is lángol, meg nem aludt azolta,
     Sőt tüzét a szenvedések edző tüze pótolta.
Égni fog, míg el nem alszik fáklyája életemnek,
     Nevetek ragyogni közte fog közepén szívemnek.
Rólatok jól emlékezem, már mikor megváltam is,
     Ah, ah, emlékezzetek jól, kedvesim! énrólam is.
Bennem hív barátotoktól váltok most meg; de hiszem,
     Szerelmem veletek marad, szívemet el nem viszem.
Örömöm lesz örömötök, szerencsém szerencsétek,
     Díszt ád nékem s tiszteletet mindenkor a tiétek.
Ezért nemes lélek legyen bennetek, mely sem sorba
     A büszkékkel ne repdessen, sem ne másszon a porba.
Embertársát ki szereti és híve hazájának,
     Még emellett a tudományt tartja főfő javának:
A csendes megelégedés s boldogság azt vezeti,
     Ha késő maradéktól is érdemét tisztelteti,
Mert az áldott emberiség, a tudomány s a haza
     Még minden hív tisztelőjét bőven megjutalmaza.
E kis intést szíveteknek táblájára írjátok,
     Hogy jövendő futástokba legyen Cynosurátok.
Melynek mikor rátok nézve lesznek majd bő hasznai,
     Éledjen fel a titeket szerető Csokonai.
Én elmegyek, a jóltévő Ég vigyázzon reátok,
     Ah, szeretett, kedves lelkek, Isten, Isten hozzátok!