Csokonai Vitéz Mihály

Tisztelő versezet

Nem közönséges szokásból, mely csak kűlsőn tartódzik,
Nem sovány hízelkedésből, melytől szívem irtódzik,
Nem azért, hogy Dubronovszky mára tette nevedet;
Hanem belső tiszteletből köszöntlek meg tégedet.
Mert ha mind Miklós-nap volna, mikor temjénezlek én,
Úgy háromszázhatvanötször esne ez minden idén:
Nincs hát időre kiszabva, nincs az én tiszteletem,
Csakhogy külsőképpen azt is most jobb móddal tehetem.
Óh, mennyiszer óhajtottam néked udvarolni már:
De jaj egy kis Ikarusnak, ha a naphoz közel jár!
Szent réműlés tartóztatván kerűltem tornácodat,
Csak munkáidban szemléltem halhatatlan voltodat.
Nemes lélek! légyen szabad Múzsácskámnak szóllani,
Sokszor tud egy kis halandó halhatatlanítani.
Hadd zengjem Osszián lantján hérósba szállt lelkedet,
Mely a múlandók sphaeráján már feljűlemelkedett,
És nevét béróva hagyván a gyémánt oszlopokon,
Dicsőségét lobogtatja a testvér csillagokon.
Engedd meg, hadd kívánhassak néked örök napokat.
Mit mondok? hiszen te bírod örökre már azokat.
Engedd meg, hogy minden jókkal áldjalak, míg élni fogsz,
Míg velünk az eloszlandó főldi ködök közt ragyogsz:
Ez is minek? Óh, nap vagy te, kit néz e szűk szegelet,
Ki a bőlcsesség tűzszárnyán jársz horizonunk felett;
Engedd meg hát, hogy párodnak helyetted udvaroljak,
S a nap hevét ki nem állván, e szelíd holdnak szóljak:
De itt is lantom húrjai gyarlón leszállonganak;
Mert a testvérjekről magok a gráciák dallanak.
Mit szóljak hát? Rajta mégis, gyenge lantom felveszem
És csekélységem truccára udvarlásom megteszem.
Emelkedj, Múzsám, amint tudsz. De mit látok, istenek!
Minémű öröm lármája, amelyre megrezzenek?
Ki az, akit hozzánk hoznak kelet felől az egek,
Mint pompás napot késérvén aranyos kék fellegek?
Tüzet, fényt, elevenséget terjeszt városunk felett,
Sűrűn bámúl a halandó, csudát kűld a napkelet.
Óh! esmérem, Károlyi ez és hazám bajnokjai,
Most, most örűlj; mert népgyőző a te nagy neved, Vay!
Adj ételt a leventáknak, érdemes hazámfia!
Salétromot ágyújoknak; hadd vesszen a francia.

1801. december 10