Dsida Jenő

A vak

          A tavasz virágai közt hevert a vak, és fűszálakkal játszadozott.

          Mosolya, mint az ég mosolyának tükrözése.

          Hozzáléptem, és félénken kérdeztem:

          - Miért mosolyogsz? Látod-e a szépségeket?

          - Látok sok virágot... és a szeretet tavában az élet hattyúja
fürdik... A túlsó partról fények küldik illatukat, és Pán sípja
vijjog, és a szerelmesek ölelésekkel csalják meg a pillanatokat...
Sudár márványtalapzat fölött kék madarak énekelnek, és rabszolgák és
rabszolganők táncolnak az asztal körül, amely bortól, gyümölcsöktől
roskadozik: ezüstserlegektől, amelyekben nagy gyémántok csillognak,
mint a reggel könnyei az ágak között. És napragyogás övezi a piros
ifjú arcokat, mert megérkezett a menyasszony a vénséges folyamok
országából. Elefántháton érkezett, kerubinok kíséretében... Ó, milyen
szép az élet... narancsfaerdők... álomvirágok... boldog otthonok... ó,
élet, ó, tavasz!

          És mosolygott a vak és kérdezé:

          - Hát te? Te mit látsz?

          És halkan válaszoltam:

          - Templomot látok, amelynek tornyáról lezuhant a kereszt,
oltárán pedig a Sátán csókolózik a Háborúval, s a karzaton csontvázak
kórusa énekel.