Dsida Jenő

Bőség

Tűzhelyétől az ég felé viszi
barázdáját, magányosan, örökre.
Ki megtorpanni látja, azt hiszi,
bronzból van ő s kőből faragva ökre.

Málé, köles, zab, árpa, búza, rozs:
egy mag se vész el, mind csirázni fog.
Az ekevas, míg fordul, a piros
napba mered és mint a láng, lobog.

A bús acél legmélyig marja, rágja
az ádáz hittel munkált dús rögöt,
mígnem a hold repedt korsószilánkja
gömbölyűn kél a halk mezők mögött.

A jegenyéből, mely rádől a mennyre,
ügy gombolyog az éj sötétje zordul,
mint nagy guzsalyról. És a rőtes, enyhe
síkságon át a végtelenbe csordul.

Csend van, miként az idők kezdetén.
Nem nézel hátra. Isten ballag ott,
s te látod árnyát, melyet feketén
és hosszan a barmok közé dobott.