Dsida Jenő

Búcsú az elítélttől

Mit vétettél, hogy ez jutott neked,
négy fal között egy rokkant, recsegő szék,
egy tintafoltos asztal négy fiókkal,
toll, kalamáris, szanaszét dobált
papírlapok: bús gond és gondolat?
Kúszált és láthatatlan drótokon
jön messziről az áram, a feszültség
s kering asztalban, székben s benned is,
süti-rángatja minden porcikádat
az ismeretlen, gyilkos villamosság.
Tőle fáj fejed. Ujjad tőle véknyul,
szemed hajdani fénye tőle tört meg
s orrod alatt a fiatal mosoly
tőle ferdül öreggé. Villamosszék,
vesztőhely ez, hol halni keserü
s édes egyszerre, igen, villamosszék,
mely lassan öl, alattomos erővel,
évek alatt. Lassan, de biztosan.
Ottkünn a bokrok zöld lángokkal égnek,
pislog, mint mécs, a sárga kankalin,
nedves illattól részegek a csízek,
puha kezekkel szél babrál a barkán
s kecskegidákként felhők futkorásznak
kelet felé, nyugat felé. Te meg csak
ülsz celládban valamely mord ítélet
akaratából s betüje szerint,
mignem fejed az asztalra bukik
s csapzott hajad a féloldalra dőlt
tintásüveg levébe keverül.
Ottkünn tavasz lesz, víg, eszeveszett,
mikor a hóhér röviden jelenti
a birónak, hogy elvégeztetett.