Dsida Jenő

Búcsú Cynthiától

Asszony, rászed a szépségedbe vetett bizodalmad,
          vágyam okozta, hogy így lángol benned a gőg.
Esztelen érzésem pazarolta fejedre a bókot:
          most ama verseimért orcám szégyene ég.
Hirdettem, hogy a tested ezer buja báj keveréke,
          a szerelem mindent kétszeresen mutatott.
Szóltam a bőrödön átlehelő, üde hajnali pírról,
          mely csupa kendőzés volt, ügyes álvirulás.
Mit szívemből semmi baráti tanács ki nem ölt és
          thessali jósnő vén ujja ki nem kuruzsolt
- Aegei tenger tört bárkáju hajósa -, bevallom
          önként és szabadon: bánom már magam is.
Venus aszalta ki testemet, izzó, sárga kohóban,
          hátracsavarta vadul gúzsba kötött kezemet.
Íme, hajóm koszorúzva futott mégis kikötőbe,
          sok zátonyt kikerült s ring horgonykötelén.
Nagy, gyilkos vihar ájulatából éledek újra
          s végre hegednek már tátongó sebeim.
Ó, hideg ész, ha te isten vagy, már csak neked élek,
          Juppiter áll süketen s nem hall semmi imát.
Hány buta és fecsegő köszörülte ki rajtam a nyelvét,
          száz ínyenc lakomán mind rajtam kacagott!
Szolgád tudtam lenni, kezes rabod, asszony, öt évig,
          kebled tépve jajongsz majd hű kedvesedért.
Könny sem igéz már, ismerem ezt a fogást, kitanultam;
          csalni akarsz, ha zokogsz, Cynthia, csalni akarsz.
Én is sírnék most, de galád szód elveri búmat,
          hogy viszonyunkat még szépen halni se hagyd.
Ég veled, ajtó, melyre sosem sújtott le az öklöm
          és te, küszöb, mely sírsz már szomorú szavamon.
Téged a titkolt évek súlya gyötörjön el, asszony,
          s rútan lepje be szép arcod a sok kusza ránc!
Majd, ha iszonnyal nézed a ráncokat ócska tükörben,
          s tépni szeretnéd gyér, őszült fürtjeidet,
s tűrnöd kell, hogy a gőg kitaszít és sértve lefitymál:
          bánni fogod keserűn mostani tetteidet!
Ezt jósolja neked haragos szavaimmal a végzet!
          Aggódj szüntelenül múló bájaidért!