Dsida Jenő

Csokonai sírjánál

Hol bolyong a lelked,
          szólj, Csokonai
Szólítnak a lelked
          bús rokonai,
szólítnak, keresnek,
          hívnak epedőn,
ődöngvén a keshedt
          ódon temetőn.
Vén fejfák közt vánszorogva,
          Erdélyből jövén,
vágyunk állni szívszorongva
          sírhalmod tövén,
állni hajtott fővel
          mozdulatlanul,
írott néma kővel
          szólni szótlanul.

Megmozdul a szellő,
          porladt rokonok
melléből lehellő, -
          zizeg a homok,
zizegnek a lombok
          és amerre látsz,
hajladozva bólog,
          reszket az akác.
Bú a szívben, könny a szemben.
          Hirdeti a kő:
Itt született Debrecenben
          s itt pihent meg ő,
Hatvan utca-végen
          fekhelye vagyon,
teste régesrégen
          homok, dudva, gyom.

Minden ismerősid
          rád támadtanak,
rád dőltek az ősi
          kollégyom-falak,
zargatták a költőt
          morc professzorok,
átkokat üvöltött
          mindenegy torok.
Te meg mentél, vándoroltál,
          száműzött szegény
s veled ment az ősi oltár
          veled ment a fény.
Bakony-erdőn ágyat
          múzsakéz vetett
s békötözte lágyan
          sebhedt szívedet.

Ám a tiszta hűség
          tovább megmarad
mint a keserűség
          s a kemény harag. -
Mint eb, kit a gyatra
          gazda elzavart,
fordul alkonyatra,
          megtért, hazatart,
Te is mentél széllel szembe,
          árnyad egyre nőtt,
visszatértél Debrecenbe
          a halál előtt,
itt hulltál romokba,
          mikor este lett
s rejtéd hűs homokba
          lázas testedet.

Merre leng a lelked?
          - szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
          dúlt rokonai,
űzöttek, bolyongók,
          megvert magyarok,
kikre ordas gondok
          szája agyarog,
sírodat, mint dús, nagy asztalt,
          ülik körbe, lásd:
akit senki sem vígasztalt,
          adj vígasztalást!
Etess meg ebéddel,
          adj hit-falatot,
itass meg igéddel,
          bölcs magyar halott!

Meglendül a szellő,
          szólva száll a szél,
sírokból lehellő
          légáram beszél,
leng, suhogva hajlik,
          borzong, merre látsz,
tengerként morajlik,
          zsong ezer akác.
Halk sírással felidézett
          hangok zengenek.
Mily káprázat! Mily igézet!
          Végigrengenek
a sírok idővert
          korhadt csonkjai,
zúg a temetőkert,
          szól Csokonai:

"Halld beszédem imhol.
          Hazád az a föld
akkor is, ha gyilkos
          és ha már megölt
és ha házad, ólad
          füstölgő romok
s fut a föld alólad,
          mint futóhomok.
Nézd, Debrecen porhomokja
          futna szerteszét,
de akácok marka fogja,
          tartja a kezét,
ölelik, csittitják
          izmos és kerek
karjukkal, szorítják
          szívós gyökerek.

Halld: a tiszta hűség
          tovább megmarad,
mint a keserűség
          s a kemény harag.
Míg a földön csúszol
          s napnyugtáig érsz,
százszor elbucsúzol,
          százszor visszatérsz.
Lehet, földed úgy ereszt el,
          mint gaz mostoha,
de ha egyszer belefekszel,
          nem dob ki soha,
mikor ágyat vet majd
          s végkép befogad,
szíjas gyökeret hajt
          csontod és fogad.

Menj haza akácul
          s ha nyugonni tér
tested és aláhull,
          légy te a gyökér,
holtak itt is, ott is,
          több már el se fér,
millió halott és
          milliárd gyökér.
Vezekel az ősi vétek
          ősi föld alatt.
Holt karokkal öleljétek,
          míg el nem szalad,
szőjétek keményen
          újra át meg át
s megkötött fövényen
          játszik unokád."

Elhallgat a szózat.
          Egy bozontos ág,
egy fűszál se borzad.
          Méla némaság.
Csak bent zsong a zsoltár:
          Hálánk csókjai
illetnek, hogy szóltál,
          jó Csokonai!
Vándorbotunk, régi jussunk,
          vígy a homokon
Induljunk, hogy hazajussunk!
          Ég veled, rokon!
Béborult a hűs ég,
          hűs esője sír.
Hazahív a hűség
          s otthonunk a sír.