Dsida Jenő

Daedalus és Icarus

Daedalus, unva kegyetlen, hosszú számkivetését,
élt ezalatt sajgó honvággyal a tenger övezte
Krétán. S így szólt: "Zárja akárki előlem a földet
vagy tengert, még nyitva az ég. Majd arra megyünk el!
Mínos mindenen úr lehet, épp csak a kék levegőn nem."
Ezt mondván, fura bűvészetbe merült el a lelke,
s újított a teremtés rendjén. Sorba rakott sok
tollat, a hosszabb mellé mind rövidebbet, akár a
domblejtőkön a fák sorakoznak: eképp alakult ki
hosszabb és rövidebb szálakból hajdan a nádsíp.
Majd közepén megerősítette zsineggel, az alján
sárga viaszkkal s jól meggörbítette, olyanra,
mint a valódi madárszárny. Gyermeke, Icarus, ott állt
közvetlen közelében, mit sem sejtve a vészről
és ragyogó orcával a szél ütemére csapongó
tollak után repesett, ujjával a gyönge viaszkot
lágyitotta s csintalanul zaklatta, zavarta
atyja csodás művét. Miután az egész befejezve
állt, testére szerelte a roppant szárnyat a mester,
s így levegőbe fogózván, tartott lengve egyensúlyt,
majd a fiát oktatta emígy: "A középutat őrizd
meg, fiam, ezt lelkedre kötöm most, mert ha alant szállsz
víz nehezíti le szárnyaidat s ha magasra repülnél,
perzsel a tűz. A középút biztos. Ezért ne figyeld a
csillagokat se, ne nézd Helicét, Oriont se hatalmas
kardjával, te suhanj csak utánam!" S ekkor a kék ég
törvényét magyarázva, reá is szárnyat akasztott.
Mindezalatt öreg arcán sok-sok könnye gurult le,
s vén keze is remegett. Még csókot adott, az utolsót
ebben az életben gyerekének, s nyomban előre
röppent, visszatekintve fiára, akár a madár, mely
fészkéből kicsinyét legelőször csalja ki szállni,
hívta: kövesse, veszélyes ügyességekre tanítván,
verte saját szárnyát, s szemmel tartotta fiáét.
Bámult rajtuk a halra leső horgász, felijedt a
botra hajolt pásztor, szájat tátott az ekének
dűlt falusember is, azt hitték, hogy akik levegőben
tudnak szállani, istenek. És már balra terült el
Iuno földje, Samos, hátrább Delos, Paros eltűnt,
jobbra Lebinthus esett s a méz országa, Calymne:
ekkor örömre gyulladt a fiú a merész repüléstől
s messzire hagyta vezérét: vonta a vágy az egekbe,
mind és mind magasabbra. A tüző nap közeledte
egyre puhábbra lehelte a szárnyak tolla-viaszkját,
mely csepegett is már: csak a csonk, evezőre kopasztott
vázzal szelte hiába, szegény, az üres levegőt és
ajkán atyja nevével a mély tengerbe zuhant, mely
tőle szerezte nevét. S az öreg, nyomorult apa már nem
volt apa többé. - "Icarus, Icarusom!" - kiabálta,
"Icarusom, hol vagy? jaj, merre keresselek, édes?"
Látva a vízben a tollakat, átokkal keserülte
baltudományát, és puha sírba temette a holtat.
És ama föld szintén nevezett lőn holtja nevéről.