Dsida Jenő

Február, esti hat óra

Ilyenkor áll az ember s a függöny dúsan omló
selymét simitva, csak néz. A csend, mint sima olló,
(máskor fényes két szára alkonnyal oxidált most)
lélekbe vág, vigyázva, hogy formásat, szabályost
vágjon ki tiszta mintát, szép fodrot, arabeszket,
mint papirból a gyermek, bár lázas ujja reszket,
vagy sziluettes művész, ki nyír és nyes kitartón
s keze közt sok-sok arcot ont a fekete karton.
Csak áll az ember. És néz. Csak néz az ablakon túl.
Most ráér. Alkonyat van. Már nem siet bolondul
sehová. Meghitt, álmos és légies mosollyal
arcokat ont a lelke. Most mindent összefoglal:
szavakat, tetteket, kis félszeg mozdulatokból
szelíd történelem nő, talán anyjára gondol,
talán két furcsa szemre, melyet tíz éve látott
egy kórház folyosóján, csak pillanatra látott
s azóta, mélyen ottbent, búsan és névtelen fáj,
mint künt az ablakon túl a téli, végtelen táj
hűvös, acélkék íve, mint a kert puszta fája,
a tó jegének zöldje s az alkonyat lilája, -
tán tizennyolc esztendő előttről jut eszébe
egy göndör báránybundás, pufók kisfiú képe,
akivel együtt csúszkált a jégen három ízben
s nehány nap mulva meghalt, szegény, difteritiszben,
vagy kortyokat szürcsölve, jó, enyhe fájdalomból,
egy csöndes, vézna, sápadt, szőke leányra gondol:
milyen sok kedvesség volt és mennyi furcsa benne
s azt mondta, ha tehetné, a Davos-hegyre menne...
Csak áll az ember. Vajjon milyen lehet a béke
örök országa, túl, túl? a nyugalom vidéke
e vékony és törékeny, finom üveglapon túl:
s képzeletében ott jár mozgó, fekete pontul
ultraviola völgyben, hol a távoli térség
egyetlen muzsikáló, lilába folyt fehérség.
ahol dagadva szunnyad a langyos, esti, drága
hó hermelinje, pelyhek lélegző puhasága,
ahol az égre fagyva, alig-alig rezegve
madarak szárnya terped - s bő, halványkék mezekbe
öltözve, lassú lépttel, nem lankadó tagokkal
arkangyalok bolyongnak boldog hajadonokkal.