Dsida Jenő

Hálóing nélkül...

Föl-fölvetem és némán eltünődöm, mi is lelt tegnap este engemet?
Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl
          hálóingemet, egyedül álltam,
          kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen
          s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.
          Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,
          este, melynek már szinte teste van, a pillanatok
          estek és zuhogtak és én dadogtam:
          - Késő este van, éjszaka is talán,
          s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrü sötétre még
          és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,
          fekete sűrüség?
Eszembe jutott minden, ami rossz volt,
          rossz gondolat, vers, csók, kihült falat
          és annyi régi, sápadt ismerősöm,
          ki messze van, vagy lent a föld alatt.
          És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,
          csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,
          nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,
mely fedez és véd a zord hidegtől,
          véd és takar magamtól engemet:
          jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat
          és védő ingemet.
          Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,
          nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,
          se lapok munka társa nem vagyok, se kártyapajtás,
          törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok; se vándor,
          aki meredélyre kaptat se út, se cél - és költő sem vagyok,
csak ember, aki minden idegével
          lágy takaró s melengető vacok után sír
          és csak áll a nagy sötétben
          s meztelenül
          Isten előtt vacog.