Dsida Jenő

Homlokom mögött

Vörös máglyák gyúlnak a homlokom mögött.
Nehéz társzekerek húznak el dübörögve.
Felébredt benne valami régen látott ucca
hörgő zajával, amint az estbe zuhan.
Keresztűl hömpölyög ereimen, az ucca
erein, sikátorain a tegnapelőtt hallott
nyomdagépek agybafészkelő
őrjítő zakatolása:
Szennyes áradat zuhog. Segítségért sikoltanak.
Nekivadult zápor paskolja a meggörnyedt
fákat. Púpos, ijedt kérdőjelek.
Tűz van! - bődül egy szörnyű férfihang
(lehúnyom a szemem...)
és dobolják és visítják szerte:
Ki jön máglyát oltani?

Túl hörgésen, lármán, döbbeneten,
halványkék messzeség hegygerincén
áll egy soványarcú fiú.
Nyugodtan áll. Olyan ismerős!
Integet, kiált és hív magához,
de csak némán tátogó szája látszik,
csak bánatos szeme csókol idáig.

Aztán újra a láng... a füst...
a láng... a fűst...
Könnyek sem tudják eloltani.