Dsida Jenő

Ismeretlen ember

Íme, szembe jössz velem, én barátom
és testvéri, mély köszönéssel illetsz.
Nem tudom: ki vagy. Neved ismeretlen.
          Régi napok közt

átcikázva, felkutatom sok éber
emlék zegzugát, de szemed sehonnan
sem tekint felém. Aranyas derűvel
          mégis elém állsz

most a dércsipkés, csoda jégkösöntyűs
fák alatt és mély köszönéssel illetsz.
Törzsed szálas és ruganyos, ruhádon
          átcsap az izmok

játszva rezgő, domboru duzzadása,
mellkasod nyugodtütemű, hatalmas
hullámzása friss levegőt zihál be
          tiszta tüdődre,

szíved lüktet, zengve dobol s piros vért
kerget át ezer szövevények útján
víg ütemre. Bronz-sima, büszkeboltu
          homlokodon szent

értelemnek fénye lobog. Miközben
rámtekint szemed, ragyogó bizonyság
gyúl ki benne isteni lényegedről.
          Oly gyönyörű vagy,

aminő nincs több a világon: Isten
és Anyag tökéletes égi násza!
ritka Gép! vidámerejű, szabad, jó
          csillagos Ember!

S bár nem is tudom nevedet, ma mégis,
mégis ujjongván köszönök, barátom
s elkiáltom: menyire megkívántam,
          bárha vezér, vagy

hős király volnék, seregek királya,
hogy pergő dobok zaja üdvözölne
általam, s dicső lobogó hajolna
          porba előtted...

1931