Dsida Jenő

Játék-árjegyzék

Itt a december.
S egyszerre, lám,
fülig benne vagyunk a mesékben.
Megjő a karácsonyi jegyzék
a bécsi áruházból,
és holtbizonyos,
hogy egyenest ő küldte, a kedves, öreg,
fenyveserdőn hóval lisztelt,
megkönyörgött, félve tisztelt,
egyre vágyott, sohse látott
Karácsonyapó.

A kicsik mégis faggatóznak:
- Ki hozta ezt?
- A postás.
- A postás? Honnan?
- A vasútról.
- Hát a vasút?
- Tőle.
- Igazán? Hát ott is jár vasút?
- Jár.
- Já-ár?...

Fő, hogy itt van.
Megcsodálják, át- meg átlapozzák.
Már magában ez is ajándék,
hát még tanakodni, kívánni,
válogatni, szívünk szerint!
A szökőkutat! Nem! A léghajót!
A tűzoltólétrás automobilt, ujuj!
A hintalovat! Ni, ezt az ostort!
Nekem a csikót!
Nekem ezt a dobot, papa!

A fészkelődő kis vállakon át
én is belenézek
a zizegő lapokba.
Csupa régi ismerős mosolyog rám:
a bundás morgómackó s a búgócsiga,
két csudaboldog emlék.
Aztán a sárkányok meg a kisvasutak,
gőzvonat, amilyen nekem sohasem volt.
Mint dörgött a magas hidakon,
mint furakodott fújva, zörögve,
villámokat szikrázva kicsiny zseblámpa-elemből,
a mély, sötét alagútba!

A karácsonyi jegyzék gőzmasináin,
bizony,
ha jól meggondolom, ezeken
szálltam be legmerészebb útjait életemnek.
Nem volt messze semmi cél,
való volt minden álom.
Mindez már réges-rég tovatűnt...
S mégis,
mint annyi, annyi más,
itt van a Kicsikkel újra.