Dsida Jenő

Kéne valaki

Kéne valaki, sokszor kéne:
fiatal hugocska, vagy öreg néne.

Tenne nyakamba talizmán-láncot,
simítana el minden ráncot.

Este, ha némán ágyamba fekszem,
beszélne róla, ki a kereszten

függ, a falon és haldokolva
irgalmat dobál paplanomra.

Irna levelet, meghívót, sürgönyt,
huzná be tétován a csipke-függönyt,

melyen a holdfény suhogva járkál:
ennél a békés, esti homálynál

ne legyen Mindenség, rohanó fáklya,
se kérdés, mely a szíveket rágja,

csak gyermekkor, hova visszamennék,
csak kisszoba, álom, emlék,

s mikor kitör a panaszom sírva,
mondaná: mindez meg volt írva, -

s mikor vad kínnal jajdul az elme,
- tenne úgy, mintha figyelne.

1929