Dsida Jenő

Látod, édesem...

Látod, édesem, a csónakba ültünk,
mely mienk egyedül. Az íves ágak
sátra vízre hajol s a tiszta harmat
kéklő cseppjeivel szitál be minket.
Fecskék csapnak a víz szelíd színére,
napsütött füzesek smaragdja csillog
s távol szürke hegyek hajlása bókol.
Élet ez: tehenek, vén sárga falvak,
tornyok, emberek és havas karámok
halnak messze a halk, lilás lapályba.
Olykor zendül a barna ég. Robajló
vad viharparipák sörénye söpri
végig a zöld vizeket sötét morajjal
s füstös, barna hajunk csapzottra ázik.
Olykor lángra kapunk a nyári tűztől:
Nézünk mindeneket s virágos évek
balga szép dalait dalolva siklunk
...unk * kisimult azúrvidéken.
Közben gyermeket is szülsz a világra,
gyermeket, ki folyóba dobja lelkét
és elúszik a messzeségbe tőlünk.
Múltunk napjairól mesélni kezdek,
Tudjuk, már a sekély folyóra nagy, mély
víz következik, folyamra tenger...
Vontatott meseszó mellett mögöttünk
lassan elfeketül a táj s kialszik...

1930

* Kéziratban olvashatatlan