Dsida Jenő

Légyhullás

Ma még repülnek. Dongva, zöngve szállnak,
rezeg a fény szitáló szárnyukon.
Fekete rajban ellepik a konyhát.
Apró, szőrös lábakkal kéjelegve
mászkálnak a halott patkány szemén.
Édes piszokba túrnak. Sűrű moslék
szivárványszínű fertőjén a bomlás
sötét nektárját szürcsölik s gomolygó
gőzben cikázva zsonganak, kövéren.
Holnap már szédelegnek és - ha csöndes
magányodban feszülten hallgatózol -
hallod, hogy koppannak puhán a padlón...
Jajongva sírnak két kietlen ablak
hideg kristályüvegje közt s didergőn
érzik az ősz tisztult leheletét:
a tiszta, józan őszt, mely hűvösével
meredt halálba fújja már a züllés,
az erjedés miazmás mámorát.
Sötét esőként földre permeteznek,
ablakdeszkákon haldokolnak, álmos
homályban, porbaszáradt potrohokkal.
S reménytelen, beteg nosztalgiával
álmodnak vissza búcsúzóra mindent,
mi szenny és bűz és rothadás a földön.

Galgó, 1930. szeptember 30.