Dsida Jenő

Majálison

A Hója erdő lombjai felett
tavaszi napfény-patak csergedez,
a tisztásokról dal szürönközik,
majálisozók víg ünnepe ez.
Tüzek gyúlnak, és távol füstjük édes.
A Hója erdő lombjai felett
ölelkező kacaj ül ünnepet,
s a tisztásokon dal szürönközik.

Olyan messze vagyok az emberektől!
Egy lángfehér virágú szép cseresznye
sziromhulltába tartom a fejem,
és néha-néha mintha beleveszne.
Egyedül állok, egyenesen, némán,
nem tüzel zene, nem kábít a bor:
én vagyok Dónáth, régi kőszobor
s a szirmok alá tartom a fejem.

Sötét fatörzsről kicsi hangya fut le,
a bolyba fut, vagy élelmet keres,
s szememből lassan könny patakja foly:
neki van miért, neki érdemes...

Szememből lassan könny patakja foly,
s tompán csuklik el kérdésem szava:
Hója erdőből mit vigyek haza,
és hol a haza, hol a hangyaboly?

Kolozsvár, 1927. május 1-én