Dsida Jenő

Séta

Keserű lett ma máskor oly édes kenyerem
s ha egy-egy balga, ringó rím eszembe ötlött,
nem tudtam semmit írni, csak vettem a felöltőt
és kóborlok s a lelkem sír a tenyeremen.

Oly furcsa is az élet, - eldadogom ezerszer
ezt a banális, bágyadt, semmitmondó igét
s egy bolt előtt egyszerre kivánom a fügét,
mely ürmös ízek ellen édes, gyermeteg szer.

Aztán a testem újra fehér ágyat kiván,
hálós kis ágyat, hűvös, gyűretlen, tiszta gyolcsot,
ágyat, melyen rikító paplan nem piroslott
s amely fölött fölöttem virrasztott az anyám.

A furcsa elmulás is sajgón eszembe vág most
és hogy nem élni egyszer; milyen furcsa lesz,
milyen egyszerűen szép, mikor lehull a mez
s felülről nézem ezt a forgófüstű várost.

S ez itthagyott írások sem lesznek akkor: élet.
Csak frissvirágú erdő lábatövére hullt
lombok sírása, könnyű avarillatu mult.
S majd egy kései vándor finom orrába téved.

Lassan sötétedik már és fázósra hülök
fényes sikátorokban. S akkor egyszerre oldalt
meglátok egy leánykát. És frissen csattogó dalt
szeretnék írni s vígan búg száz autótülök.

Oldalt kacsint rám s tiszta, fehér nyakán kis érem
himbálózik, fityeg; kissé szégyenkezőn
s én véle nyargalok már derűs, nagy, kék mezőn...
Pár lépésről kitartón félóráig kisérem...

1929