Dsida Jenő

Tél közepén

Csörren a cserfák csupasz ága,
Kegyetlen a hideg!
Csikorgó tél van, s zordon éjjel,
S a világ didereg;
Gyémántmezőket lát az ember,
Amerre elhalad;
A hókristályok ezre csillog,
Ropog a láb alatt.

Mint oszlop, mely a természetnek
Ékíti templomát,
Halvány, fehér füst száll magasra
A messzeségen át;
Felette néma fenségében
Az ég hatalmas boltja,
S a tájra titkos szürke fényét
A hold világa ontja.

Ó, fantasztikus, égi festmény! -
Az apró csillagok
Pislogó szeme - mint megannyi
Kis gyertyaláng - lobog,
Oltára fent a havas orma
A büszke szentegyháznak,
És zúgó dalt a rengetegben
Viharok orgonáznak.

A szünetek közt néma csend lesz,
Nem rezzen semmi hang,
Egy szárnycsapás sincs fent a légben,
Egy lépés sincs alant...
De mégis!... Vagy csak látomás tán?...
A sápadt holdvilágnál
Prédáját lesve jő egy ordas
és meglapulva járkál.

1924. jan. 6.