Dsida Jenő

Visszaszállok

          Van úgy, hogy néha visszaszállok. És szívemen ujjongva, tikkadt
gyönyörrel szállnak tiszta álmok s a zárdakertből rózsaillat csap meg,
hová pirulva, szenten, víg, új ruhába öltözött fiúként zongorázni
mentem viháncoló fruskák között.

          Köhögős professzorra rebben a pillám, úgy elhallgatom a régi
fülledt tanteremben s egy zöld légy zöng az ablakon.

          ...És itt van a kis fecsegő lény, kinek lesült, vidám, gonosz
arcán a nyári nagy verőfény két gödröcskére záporoz. Csatangolunk
a városvégi zegzugos utcán és ha un csintalanságunk titkon égni,
becsöngetünk minden kapun, aztán futunk s lobog, lobog copfján a
rózsaszínű szalag s megfordul száz bolond dolog kicsi száján, míg
hazaballag.

          S a kék estében csupa zsenge mámor: sétálni tétován s Ovidiust
véve kezembe, ámulni álmos orgonán.

          ...A vaksötét, komor-komor éjből rontó szél száll az útra és
mindent, mindent elsodor: véget nem érő alagútba.

          S a hosszú üldözés után úgy tér a lelkem haza, későn, meggörnyedt
háttal és sután, zavartan a tükörbe nézőn s éjfél felé, mint puszta
falra a bús árnyék, úgy ül le csendben s egy tiszta, szűz papírdarabra
lilakék tinta-könnye cseppen.

1929. V 28.