Illyés Gyula

A KOROSZTÁLY BEHAJÓZÁSA

Ez itt a kivándorló nagy hajó,
a speciális; egy újabb fordulóra.
Gyalogol útas-hídján fölfelé a székely-ködmönös legény,
a régvolt persze, mert hisz fürtje hamúszín lobog;
a szőke festő, álruhásan, álarcosan ugyanúgy;

megint egy ifjú gazda, véletlenül, az a csizmás, szépszavu,
mindnyájunk paraszt bácsija.
Korlátnak dőlve a födélzeten
itt állok - átváltozva útra-készítve - magam is.
Nézem a sorban érkezőket.

Nohát a part -
a nők, a gyermekek, a halhatatlanok,
az örök kutyák, az örök fagylaltárusok.
S a rikkancsok, hogy "lemondott!" S hogy
"találkoztak!" S hogy lesz-e, nem-e háboru.

A széldobálta zsebkendők és hirlapok
madár-félszárnyán a remény.
De mintegy üvegfal mögött már.
Mert máris enyhén ringatódzunk
egy más elemben.

Vannak a fülkékben is útasok,
ismerősök és ismeretlenek.
Lesz tán reggel, hogy előlépnek, nyújtózkodva, szemüket
dörgölve a tű-hegyü fényben.
Elsiet köztünk apróléptü, szikár osztályfőnökünk
és Gyuri, Kari, és mind a Bandik, Lacik, Pisták, Gáborok,
megszólalnak és helyreáll a rend.
Hagyjuk addig aludni őket.

Mindez, nolám, nem is olyan szomorú,
ez a különös, végső egybegyűlés.
Van benne kellemesség.

Nem minden búcsúzás szétszakadás.

Távozni: csaknem zenemű.

Az emlékezet gyermekkórusa
bartóki tájakról szivárog
s bár ki-kihagy -
nem kell félni attól, ami hátra van.

Van benne hősiesség.

Érdemes fölemelni a fejet.

Hogy ünneplik a csatatérre induló kamaszt.
Mennyi hirtelen megbocsátás, szánalom
és csók az ifju hősnek.
Pedig hát visszatérhet;
van esély visszatérnie.

A mi esélyünk -

Bennünket illet holmi babérkoszorú,
akik tudjuk, hogy nem zörgetjük meg soha
a viszontlátás gyertyalángú ablakát.

Emeljük mégis mosolyogva jobbkezünk
felétek, akik kivül álltok,
még ott a zöld szigeten éltek,
bár helyben állva is követtek,
szegényeim, miközben -

Miközben csöndben
tartva vállunknál tenyerünket,
már libbenéstelen,
zökkenéstelen elmosódunk.

Rendületlen fölfedezők.