Illyés Gyula

AZ ÍGÉRET MEGSZEGÉSE

Kezd megszegetni megint az Ígéret,
a tavaszi. "Minden lehet" megint -:
settengve jönnek a naponta más
hőmérsékletű - a mind ember-hűtlenebb -
őszi reggelek.

                                                A sirály
szárnyai öblös vitorlái közt a tó fölött
tagmozdulatok nélkül iramul
háttal Somogynak, Somogy egébe, búcsúzó
rikácsokkal felénk, fölfeszítve
eleve arra, ami vár -

Minden lehet. Járványok. Hidegzáporú
kilakoltatás. Sárban-cuppogó
menetelés ökrökkel, nőkkel, el-elmaradó
aggokkal. Vasrostélyú zsoldosok
mi-indokolta kicsörtetéseivel,
a tegnap még miénk-volt völgyből, csak azért:
ott - hullong már a hó? Minden lehet.
Varjú-versengés? Vagy géppisztolyok? Vagy
szónok-makogás, vagy - honnan ismerősen? -
lepra kereplők? Csengős szánok (messze, de
tanya-rablásra vagy nászútra?) És ahol
a hó függönye szétválik, mint színpadé:
még távolabb már - századokra? - hirtelen
kigyulladt sziklacsúcsi városok
csörömpölő - pohárszékszerű - összedőlte.
S mert nézhetsz világuknál jobbra-balra: ugyanaz
s előre-hátra: ugyanaz: s ha mégjobban figyelsz
szemlehunyva és fülbehunyva:
ó-szövetségi medvecsordák
lecammogása falni óvodásokat,
ítéletül! Mert nincsen álom, érted-e?
S legenda sincsen; merő elme-szülemény;
minden való volt s csak megosztatott.
S osztatni fog, - mert mért ne gyarapodnék?
S csak nem csilingelnek elő
azok a karácsonyok, még Késmárkkal és
Bálványossal s a végeérhetetlen
pörgettyűzéssel, dióba, miközben
a magányos, messzi, pusztai vén ház körül
cerberusokként állnak őrt a kétes
jövő ellen (föl-fölcsaholva) a
megvesztegethetetlen
nagyapai juhászkutyák.