Illyés Gyula

HATALMAS, NAGY KORSZAK... S A KÖLTŐK

Hatalmas, nagy korszakban éltem;
azon mérve, hány zeuszi magas
polcra jutott - koronával fejében -
kontár-cézár, néró-ripacs;

azon mérve, mily dzsingiszkáni
távlatra lobogtak ledőlt
országok s jajongtak leölt
népek és míly szahara-tág volt
rájuk a csönd;

azon mérve, milyen parányi
lett ereje
annak, ki szólni mert

s míly varázs-gyorsan lobbant köddé serege,
ha - szava foglya - megadta a jelt,
ahogy elvárták tőle, hogy kiállni!

Aránytalanság -: düh és gúny nevelt.

Meg-megszikrázott a szűz levegőég.

Láthatatlanul, mint angyalcsapat
- gazdátlan szinte, mint később közölték -
szálldosott benne, tette teendőjét
hadüzenet, mustárgáz, hullaszag

s a RENDELET

- ingatag
falainkon a rettegett

AVIS! BEFEHL!

a rengeteg
- de ki is irta fel? -
bonyolult mondatú Mene-tekel -:

a rátapadt
szemektől kaptak létet: szárnyakat
és karmokat és csőröket, hogy ragadozzanak.

Labirint-rejtette Dögök
itt köztünk, férfiak között
faltak eleven szűzet s gyermeket.

Csupán mivel az elme engedett
s kiszálltak mind az istenek és szellemek,

azok is, kik még ördögök.

S Arion - néma lett.

Akár a fagy-lepte szivek.

A visszhangtalanok, köröttünk.

Tántorogtunk. Így nevelődtünk
ég felé, költők. Mint fenyőfa-szál?
Mint a hinár.

Lengtünk. S minél föntebb,
annál ijesztőbben: iszonytatón.
Mint más bitón.

Hatalmát időknek s erőknek
így mértük, helyt állva, ahogy
megszavaztatott.

Ki által, ha nem általatok?