Illyés Gyula

KÉT MÁRCIUS

1

Hab a szájon, a rügy, a hús
forrja tajtékkal újra nedvét.
Fujja füttyöngve március
szoknya- és trónborító kedvét,
   pisszeg, - riadtan fordulok
   hátra, (ó, hátra, nem előre!)
   míg az új s régi trónusok
   hetykén feszülnek: mindörökre!

Ó, kamasz, csupa-reggel század,
a hegyeken át postakürttel
utazó eszmék, tervek, vágyak,
s ti naiv arcok, tele tűzzel,
   jövőbe nézők lelkesen -:
   be szégyenlem a rajongástok -
   Szabadság, Harc, és Szerelem,
   elmultak, mint a delizsánszok.

Mint ósdi fiókok szagát,
mint sárgult imakönyvekét,
mint foszló menyasszony-ruhák
lázát elárvult nénikék:
   úgy szimatolom, március,
   úgy szívom újra lángja-dús
   arccal szeledben azt a kort,
   mikor lelkünk szűz ara volt!

Zúghat az ünnep; idebenn
így ünnepellek, hallgatag.
Nézek egy régi könyvet és
próbálgatom a szavakat.
   Még kér a nép... - és fölmerül
   egy arc: most adjatok!... vadul,
   ajkát harapva néz körül
   s egy ország helyett elpirul.

2

Vannak, akiket pártolt az idő.
A láthatárra zajjal feltörő,
A hadirendben érkező napok
hozzájuk álltak hirtelen
mint fölkelt csapatok;
kiknek az idő dolgozott,
várat vívott és toborzott vidáman,
gyúrta a lelkeket s a győzelem
eldőlt már ott, a portyázó csatákban.

Új március jő, új év, - áradó
sereg napjával egy uj áruló!
Ha vannak, kiknek diadalkapú,
füstölgő bástya minden pirkadás:
nekünk uj háború,
hullt zászló, dúlt falu.
Az idő nekünk rontó hadak és
pestis, barátaim, tüz, áradás -
s hol a harang s a harangra a kéz?

Szikláról nézem kis népünk jövőjét.
Reménytelen vagyok, - miért hazudnék?
Utolsó emelkedésünk az árban,
óh, március, csak azért tornyosulsz már,
hogy rólad még tisztábban
és még messzebbre lássam,
mi partjainkról az örvénybe szédült,
mit a vetésből visz már piszkosult ár
és vinni fog. Mert mi is csak beszéltünk.