Illyés Gyula

  SZÁMÜZÖTT

Megálmodott vagy elfeledett vidékek követe -
Úgy járok itt, oly rettegőn, mintha szivem
Hajlongó sötét tájain járnék -
Számban az enyhe szél, a sóhaj, a kiéhezett madarak.

Hol korom ülepszik a tájra, külvárosok forró rengetegeiben,
S ingó küszöbön elbűvölt szem issza a homályból a jövendő sós izét,
Halottasház illatu vendéglőkben, omladozó sarkokon szerteszét
Várnak reám magányos testvéreim.

Esti falvak alatt útját kérdi tőlem az eltévedt jegenye,
Mig vetések iramló dalában és sorsunk szigorú jóslatát hallgatom
Tűzvészről, áradásról, egyenesülő kaszákról s látom
Barmok leheletében vérző lábai mint ragadják el az álmodó bérest:

Fölöttünk óvatosan mozdul a lég, a panaszokkal teli,
Szirénák jajai úsznak benne, a napszámos hétfő reggeli kedve,
felvevő irodák csöndje, mindenestől a Grassalkovich-utca,
S a katona utolsó áldása, ki hősleg honáért halt.

Csendben nyílik szivem, akasztófák szomoru világa,
Keserü próféta, csendben mondom átkaim imáit,
Forgószél gyors oszlopában forogva a dűlőkön át
Magamban hadarom szörnyü jövendöléseimet a palotákról.

Ki életeden jössz át a fülelő erdei úton át jövet,
Szomoru ételek párájában, ki előtt álmok fanyar délibábja forr,
Magányos testvérem, neked hozok szívszakító üzenetet,
Elhajtott magzatoktól amit kaptam, holt levelektől, értünk hiába elhúllt halottaktól.