Illyés Gyula

VILÁGODBAN VILÁGTALAN

1

Bimbó nyílt ki, akár egy lámpa.
Meglett megint a kerti esti-ünnep.
Elszállt megint.
Vitte hosszan lengő füzérét
a fecske; ő bontotta meg.

A hideg, a homály helyén,
az érthetetlenség s téboly helyén
meglett megint a fák alatt
az ember muzsikáival

a tiszta hangu s fényü éden -
és odalett
a vadludak gyász-szalagán csapongva.
Korán örültünk.

                   *

Egy alma fűtötte az őszt;
míg bírta, zománc-mosollyal.
Tenyeremet meg a tél ellen,
a halál ellen kis kebleid,
épp oly kín-csitító derűvel,
fagyálló benső buzogással,
hogy "semmi baj s nem is lehet";

épp oly elszántan szembenézve
azzal, mi elkerülhetetlen,
de elfordítva róla lágyan
az én megpróbált arcomat:
"Nem gyermek szemének való."

                   *

Gyüjtöttem, igen. Itt van a sarokban
ez a hű láng és mellette a meleg juh
s a vékában a fűmag, a nemes már
s a húros hangszerben a dal, az új már
s lám angelus is már a szürkületben
s így templomtorony is lám valahol:
mindez a kezesíthető jövőnek,
a falánknak, s fő szörnyének, a tán
végül mégis domesztikálható halálnak.

                   *

Egy szöllő-gerezd világította, igen, az őszt.
Egy pohár bor lett úr a havazáson
kör-koccintásra emelődve.

Pörgött négy oldalán egyetlen víg eséllyel
a szilveszter-esti nyeles kocka. Így
jártak - oh hány nagy-ünnep-este tengelyén! -
a tél-tavasz-nyár-ősz oldalu évek,
összefolytukban még nyerésre is, de
döltükben szűntelen vesztést mutatva -

így kimutatva
forgás-törvényét mind a vak erőknek is,
mik csillag-fogaskerék rendszerekben
járnak fölöttünk, nyilván ellenünkre,
talán az ősök tudták még, miért.

                   *

Kezemet követve jutottam
kertedbe, világtalan én,
világodba, lugasaidba.
Megvigasztalt kezemet követve,
szomja-csitult kezemet követve
érkeztem országodba, hol
nem a Nap jóvoltából látni.

Az emberhőmérsékletű határba, hol
átláthattuk egymást, tudod?
Tájadba, hol nincsenek évszakok.
Csak új és új remény, hogy
jobb lesz, ami jön, hol
áthallottuk egymást, tudod?
Elfogyasztottalak, miközben
elfogyasztottál, ha az a menekvés!
Tápláltalak, s hogy mindent megkapj,
megöltelek, kéjjel, hiszen
együtt velem. Hogy diadallal,
teljes tisztán lépjünk elő
a lázári sírból, a jó,
a jól-szeretők nyughelyéből.

Vissza se már oly idegenként.

                   *

Ez maradt meg máig a legszebb-
igéretű honkeresésnek,
exodusnak, a - sivatagban?
A sivatagból?

Kezemet követve tárom
karomat, nyitom bőröm minden
pórusát fogadni esőző
mannáidat, villámló-dörgő,
növényeidet, Hatalmas -
Kibocsátóm, Befogadóm!

Ki elférsz ott a tenyeremben.

                   *

Kigyulnak újra a lampionok;
   fényre váltják, tízezer színre
a humusz egy-anyagu mély-sötétjét,
   bokáig sár-sürüben
két tüdőre lélekzenek a fák.

   Lélekzem és
megannyi égbolt, csupa csillag,
   mind a gyümölcsfa, a virágzó,
   alattuk fekve - bár
julius-dél e földi éjjelében -
   hanyatt, kitárt kemény
keresztre vont tagokkal!

2

                 Halljuk, miket mond a lekötött kalóz!
                                                            Berzsenyi

Ezek itt, ujjaim között,
ezek az értesülések segítenek.
Ott voltam. Mindent láttam. Nem igaz
- ott fönt! vagy lent? - hogy nyithatatlan, a Kapu.

Visszakapom vagy nem az almát,
mi teremthetünk - itt! - uralmat.
Van leszállás e sziklafokról.
Fölszállás e "siralom-völgy"-ből.
Kikötötten, kifeszítetten is bár,
tudom már, lehet szárnyalás.

Ezek a tág
földrajzi tájékozódások
karizmaimban,
öleléseim a kereszten
csillagrendszeri távolokra,
ezek a völgyeimben szárba szökkent
fogalmak, immár évelők.

Mindent tudhatok, ezt tudom, mert
ujjbögyömbe - ezek a szájak-
orrok szívják a levegőt,
emelik és ejtik a mellem,
adják páromul a jövőt is.
Nyilai alatt bár a Szemnek,
ezek tartják bennem a lelket,
így is, ezek a szomjas fölvevők,
az őserdő test jól-gondozott pontjain, hol
ajak-érzékeny még a bőr, ezek
a már várfalszerűen rideg bőr
még nő-lágy felületein, ezek
az üzenetre feszülő hártyák, meg ínyek,
ezzel az ellenséggel összejátszó
és mégis büszke-boldog leadók,
melyekbe bekapcsolódásodon át
kapok tápláló áramot
s az ellentétre magyarázatot
és biztatást, más volt, más lehet a világ,
ezek a csigaszarv érzékeny radarok
a test hegy-vizrajz-térképén ezek
az ejtőernyős leszálló-helyek,
mocsárba rejtett hídfők, havasokba
készült partizán repülőterek,
igen, ezek,
hogy mégsem egyedül és elveszetten,
arcra forditva bár a sziklán
és fejjel le bár a kereszten,
ezek a különös sebek,
ezek a belénk nyiló ajkak,
halálosan is jó beszédesek,
tüzes achillesz-sarkaink, ezek
a várva-várt nyíl-ütések a láncingen, a vérten,
hogy a kín, bárhogy véget érjen,
hogy bugyogni tudjon a forrás,
amely dobogtat és épp így - oldva - öl.

Hogy lobogni tudjon a máglya.

Hogy ünnep jöjjön, bármiképp.

Ábeli. E kaini tájra.