József Attila

A CIPŐ

Költő vett föl, pici lábán
  egy ilyen tapos,
két megtörött, szelid orcám
  azért bánatos.

Fény deszkázhat, ég füstölhet.
  Lekvár lesz a sár?
Neki mindegy. Füzőmből meg
  kanócot csinál.

Sziszeghetek, ügyet se vet
  rám, a marcona.
Kiadhatom a lelkemet, -
  ennek nincs hona.

S ha szívemet künn az uccán
  elébe teszem,
elpirul ugyan, de aztán
  döfköd mérgesen.

Nyelvem néha rája öltöm;
  visszanéz csunyán
s ő is, az én morcos költőm
  nyelvét ölti rám.

Volt fényes és szép életem.
  Hordott egy huszár
s váltogatott, a hűtelen.
  Ennek vége már.

Ne tartott vón ilyen árra,
  vetett volna ki
Észak homályló havára
  dérrel porlani,

vagy Dél izzadt erdejében
  tigris tépne szét,
vagy gyík fülelné belőlem
  az éj gyors neszét,

vagy egy éjjel hordanának
  szét a termeszek, -
vagy tengeri zöld homálynak,
  ahol elleszek

virágállatok közt csendben,
  mint cipő-virág,
mig belepnek puha testtel
  iszamos csigák.

Oh, sudarán fa lombjának,
  szagolna maki,
vagy csak mocsári gólyának
  vetett volna ki!

Az is befüzne kigyóval,
  szállana velem,
lassút lépne s állva tollal
  fedné egy felem.

Rab vagyok a költő lábán,
  két éve tapos,
két megtörött, szelid orcám
  azért bánatos.

1932