József Attila

Arthur RimbaudA meghökkentek

Feketéllőn hóban, homályban,
a pince fénylő ablakában,
     faruk kerek,

öt kicsi térden leskelődve
nézi, hogy készít a Pék szőke,
     nagy kenyeret.

Látják nagy, fehér karját, éppen
szakít egyet a szürke pépen
     s láng-lukba tol.

Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyú Pék régi
     nótát dudol.

Az ölmeleg, piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,
     egy se mozog.

Majd mikor lakomára készen
a cipót kiveszik a résen
     s a füstfogott

gerendák alatt a befröcskölt
a cipók fölzengenek s a prücskök
     a padlaton,

hogy életet lehell e langy luk -
lelküket elbűvölik rongyuk
     alatt nagyon.

Ugy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények,
     mind, amikor

bedörmögnek a résen s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács
     rudjára forr,

midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek a megnyílt csarnok
     fényeinél,

hogy mindnek szétreped nadrágja
s kilógó ingüket babrálja
     a téli szél.