József Attila

HOLTTEST AZ UCCÁN

Már félig készen, büszkén állt a fal,
Mikor leszédült. - Orvosért hamar!
Szegény fiú, erős volt s fiatal.

Fehéren, törten ott feküdt a holt,
Beszéltek hozzá - ajka mit se szólt.
Ki volt az anyja? Jaj, ki volt, ki volt!!

Körötte rajzott bámész uccanép,
Mesélték hogy' volt, máris szerteszét
S nem fogta senki malteros kezét.

Ijedt-kerek nagy szeme kimeredt,
Lehetett látni benn a kék eget,
Amint a Nap sütött a holt felett.

Eszébe tán csak kedvese jutott,
Vagy édes apja s tán az is halott,
Vagy akiről soha nem is tudott.

Leszédült vagy leugrott - jaj szegény,
Erős vidám - és most halott legény
És senki nem sikolt: Fiam, enyém!

És majd a hullát fel is boncolják.
Nem ide való. Részeg volt? - Nohát.
S ha huga van, azt eltoloncolják.

1922. júl.-aug.