József Attila

ÖREG MINDEN

Öreg itt minden, a vén vihar
görbe villámra támaszkodva jár,
tüskeszakállu rózsáknak dudál
s velük totyog rossz lábaival.

Öreg minden. A forradalom
dobálni való hegyes köveken
köhögve guggol s csontos keziben
fillér fénylik: legszebbik dalom.

Kezem mért nem átlátszó-öreg,
hogy tapogatván arcom ráncait
ölembe ejtném s aki látna így,
hinné: szememből a könny pereg?

Ifjuságom! oltáros korom!
Juj, fickándozó, hűvös hal gyanánt
az alkony hálójába reng a láng
s békanyál lesz meghaló porom.

1928 nyara