József Attila

Petr BezrucA bányász

Én ások, én a föld alatt ások,
mint kigyó szikrázó bőrét, bálványokat fejtek, ások,
lengyel Ostrava alatt ások.

Mécsem kialvóban, homlokomba hullt
izzadságtól csomós, megkuszált hajam,
szemem elönti ecet és epe,
erem s koponyám teteje füstölög,
körmöm alól piros vér csereg,
én ások, én a föld alatt ások.

Széles csákányom az érbe vágom,
ások a Salmovkán,
én Rychvaldban ások és Pjetvaldban ások.

Az asszony Godula mellett fázik és jajgat,
éhes gyermekek sírnak ölében,
én ások, én a föld alatt ások.

Szikrázik az ér, szikrázik a szem,
én Dombrován ások, én Orlován ások,
Porembán ások és Lazy alatt ások.

Fejem fölött lovak patája dübörög,
a gróf jár a falun, kezével hajtja
a lovat a grófné, rózsálló arca nevet.

Én ások, emelem a csákányt,
az asszony sápadtan a kastélyba megy,
kenyeret akar, emlejéből kiszáradt a tej.

Az úr jószívű,
a kastély sárga kő,
a kastély alatt az Ostravica megtörik dörögve.
A kapuban két fekete nőstényeb morog.

Miért ment a kastélyba kérni, kunyorálni?
Terem-e rozs úr mezején bányász gyermekének?
Én Hrušovban ások és Michálkovicében.

Mi lesz fiaimból, mi lesz lányaimból,
ha holtan hoznak majd a föld alól?
Fiam tovább fog ásni és ásni,
Karvinban ásni
s a lányom - mi a bányászlányok sorsa?

Hát ha egyszer belevágnám mécsem az aknába,
kiegyenesítném görnyedő nyakam,
összeszorítnám balkaromat s kilépve egyenest,
félkörben a földtől az égig
fölemelném csákányom és szikrázó szemem
ott az isteni nap alatt?