Juhász Gyula

A vérző temető

Nagy századok során pihent
Fehéren, csöndben és nyugodtan,
Ölében alvó regiment,
Akiknek földje már a holdban.
Kis emberek, nagy emberek,
Most mind, mind álmodók az éjben,
Az örök béke szendereg
A holtak árnyas erdejében.

De jött az év, a zord nagy év,
Melytől a vér áradni kezdett.
Pattant az ér és hullt a vér
S befolyta a mély síri kertet.
Temető ellen áll a harc,
Bús élők harca holtak ellen
És átok, vér, jaj és kudarc
Piroslik most a síri kerten.

Ó emberek, bús emberek,
Vert madarak viharba, vészbe,
Sirat és sajnál bennetek
A temető, a földi béke.
Holtak hűs szíve földobog,
Hogy a meleg vér átszivárog.
A holtak, ó, ők boldogok
S az élők sorsa pokolárok.

Mikor pihensz, világvihar,
Vén föld, mikor léssz jó anyánk,
Szülő, ki játszadozni hagy
És dajkadallal ringat át
Az éjbe, hol szűz, tiszta fényt
Mosolyg a hold, az égi bánat
S nem sápad el, látván a vért,
Mely temetők ölébe árad!