Juhász Gyula

Az élő halottak háza

Én látom őket s nem felejtem őket,
Ha ezer évig élek sem, soha,
Ó, szomorúbb volt, mint száz temetőkert,
Az a fehér és csöndes palota.

Az ablakon vasrácsok, holt virágok,
A kertben karbol és jód illata,
Élő halál hevert kemény vaságyon
És felüvöltött késő éjszaka.

Az egyiket, jaj, a nyavalya törte,
A másik úgy tördelte kezét,
Elkárhozottak sírnak így örökre
A szurkos éjben, mely égő setét.

Fehérkék csíkos köntösükbe jártak,
A legtöbb némán, mint komor barát,
Mint hallgatag mementók, síri árnyak,
Lemosva sorsuk vérét és sarát.

A szemeik kiégett fáklyafénye,
Kilobbanó lidérce rám vetett
Egekbe ordító panasz helyébe
Örökre fájó, holt tekintetet.

Én láttam őket, nem felejtem őket
S tudom, tudom jól, hogy ki bűne ez!
És hogy miért lett földünk temetőkert
S szívünk halálos gyászos és sebes.

Tudom, tudom jól. El volt rejtve mélyen,
De az ítélet trombitálni fog.
Már látom a jelet a hajnalégen,
Piros pecséttel nyílik a Titok!