Juhász Gyula

Az ivó

Kivert a végzet. Ideballagok
Mellétek, boros, piros asztalok.

Élet szegénylegénye, bús betyár,
Itt rám felejtés édes mérge vár.

Sötét az élet, de piros a bor,
Boros bíborban az öröm dalol.

Fekete éjben, lelkem éjjelén,
Ez öröm lángját élesztgetem én.

Tudom, hogy éget és eléget ez,
De egyszer így is, úgy is vége lesz.

Ó addig forrjon, mint a must, szívem,
Édes vadul és édes szelíden.

Villogjon billikomom fenekén
A rubin vágy és a smaragd remény!

A borban régi őszök fénye ég,
Szüreti tűznek önti melegét.

És néha mézes, mint a régi csók,
És fanyar, mint a tűnt illuziók.

És keserű, mint sorsunk, a cudar
És néha furcsa vágyakat sugall:

Szeretni újra, élni újra még
És ekkor érzem, hogy már itt a vég.

Meghalni százszor, szépen, így lehet
S köszönteni a hűtlen életet,

A hűtlen asszonyt, mindent, ami szép
És kárhozat és üdv és semmiség!