Juhász Gyula

Cézár halála

Meghalt a Cézár. Kongva-bongva búgott
Nagy Róma tornyain a gyászharang,
De a szorult bús szívek mégsem érték
A ceremóniás és zagyva zajt.
Gyászolt az udvar, ámde a szegény plebs
Az őszfejű zsarnokért mégse sírt.
S amíg örült a nép, őt eltemették
Az ősi spanyol etikett szerint.

Meghalt a Cézár. A nagy kripta-ajtó
Zörögve zárta el hűlt tetemét
És lelke fölsuhant a kék magasba,
Ahol a mennybolt gyémántfényben ég.
Két szolga tárta föl aranykapuját,
De szíve vert remegve és vadul
És arca elsápadt, hogy föltekintett -
A trónon ült a mennydörgő Hadúr.

Hadúr fehér szakállát símogatta,
Szólt nyájasan: - Jőjj csak fiam közel,
Adj számot a sáfárkodásaidról!
Téged küldöttelek népemhez el...
Adtál-e balzsamírt égő sebére,
Mikor jogért emelt kevély szavat?
Viselted-e gondját ama hazának,
Mely megtörik, de akkor is szabad?

Beszélj, fiam! Vaj' röpköd-e honodban
Az égre vijjongó kevély turul?
Szerettek-é az árvák és szegények,
Míg tégedet ismertek ott urul?
Kezedben, mondd, igaz volt-e a mérték,
Segítettél-e Róma nagy sebén? -
Tisztelted-e a rómait, beszélj csak,
Mert - tudd meg - ez a büszke nép enyém!

Nem szívtad-e ki a vérét, velőjét,
Mikor remegve haladásra tört?
Álnok mosollyal, kétszínű kacajjal
Nem enkezed emelte rá a tőrt?
Hogy kért a római nép milliomja
S egy szent imádság sírt az ajkakon,
Nem mondtad-e önhitt, üres beszéddel:
"Dőlj porba Róma, mert én akarom"?

Beszélj, fiam! A héroszok hazáját,
A büszke Rómát megbecsülted-e?
Mi volt előtted szentebb: a lakáj-nép
Vagy a nagy millióknak élete?
Hizlaltad-e a gyávák légióját,
Megbüntetted-e a tányérnyalót,
Szeretted-e a büszkét, a nemest, jót
És nemcsak azt, ki gyáván meghajolt?

Nem állt-e így előtted Róma egykor,
Ki büszke arccal kérte a jogát?
Hallgattad-e fájó panaszszavuk, te
Cézár valál, vagy aljas porkoláb?
Törtél-e nemzetemnek életére,
Féltél-e, hogyha rácsapott veszély?
Nagy népbíró úr, nemzetek vezére,
Mi jót tettél, míg úr valál? Beszélj!

Várt, várt Hadúr, de Cézár szótalan volt,
Remegve összekulcsolá kezét,
Fehér színű ajkán ijedt zavarban
Félelmesen vonaglott a beszéd.
Hadúr dühödten toppantott a lépcsőn
S csak a szemével mondá meg neki,
Hogy hallgatása szótalan ítélet
S ne védekezzék - úgyis ismeri.

S villámhajító ujjával sötéten
Kimutatott a csarnokok felé,
Hol rőt bíborban állt a tűzkemence,
Amely az elkárhozott lelkeké;
S teremrázó léptekkel elhagyá őt...
S magába' volt a cézárok fia.
Ő is körültekintett, majd elindult -
És véget ért az audiencia...