Juhász Gyula

Ének a toll katonáiról

Szerettem őket és közöttük éltem
S velük szenvedtem életemben én
És együtt vártuk a magyar vidéken,
Hogy lesz még ünnep s fény hazánk egén.
Kopott szerkesztőségből szállt az ének,
Száz sóhajom, szerelmes vágy s remény,
A telefon lázas kagylója zengett,
Új rímeket sugallva énekemnek.

Ó névtelen s neves száz fürge hőse
A tollnak, amely szentebb, mint a kard,
Mely utat vág egy igazabb jövőbe
S naggyá avatja a szegény magyart,
Vidéki por, sár, sok bús hegedőse,
Ki másokért küzd, álmodik, akar,
Szeretlek testvér és bajtárs a búban
S az igazért vívott szent háborúban.

S egy koszorút hadd kössek sírotokra,
Kik alszotok már s álmodtok tovább,
Kuszkó Dezsőknek szürke légiója,
Holt katonák, elnémult cimborák,
Zuboly, Pilisi, Gyóni, kik tudója
Vagytok, miért mi vergődünk odább.
S az Isten jobbján írtok már riportot
Magyar nagyságról, mely az égbe rontott.

Becsületes, vitéz toll katonái
Köszöntelek, rajongó hadsereg,
Kik írni, ázni, fázni, éjszakázni
A küldetés lázával jöttetek,
Kikről nem szólnak hírnek harsonái
S ha lesz, tragikus gyász lesz nevetek.
Sírotok süpped lassú feledéstül,
Míg a Vezérnek száz ércszobra készül.