Juhász Gyula

Ének Jókairól

Nem mondok én ódát dicséretedre,
Mint a magyar költészet nagyjai,
Furulyaszó az én versem, merengve
És andalogva hódol, Jókai!
A régi gyermek hálás szíve áldoz
Mesemondó, nagy gyermekünk, neked,
Ki földeríted a magyar családot,
Ha sorsunk egén beesteledett.

Száz éve jöttél, vigasznak, csodának
És dicsőségnek, Komárom fia,
E kis hazának és a nagy világnak
Száz könyved egy új magyar biblia.
Mindig meséltél, hogy a bús valóság,
A földi rabság tűrhető legyen,
Hogy a szegény magyarság méla sorsát
Feledje, rajtad csüggve szüntelen.

Magyar nábobja új ezeregyéjnek,
Gazdag szegénység jóltevője te,
Mit adjak néked, ki az örök élet
Mennyországából tekintsz ide le?
Egyik szemed sír, nézve nyomorunkat,
Másik nevet, mert a jövőbe lát,
Mikor majd második Árpádod újra
Visszafoglalja az egész hazát!

E szép csarnokban láttalak először
Arany-kék szeptemberben, délelőtt,
A százéves Kossuthról szólt merengő
Harangszavad és föligézted őt.

Az örök ifjúság kék nefelejcse
Virult szemedben szelíd megadón,
Éreztem, hogy e büszke, nagy teremben
Tied az ország és a hatalom!
Most én idézlek tiszamenti tájak
Pásztorsípjával és ünnepeden
Szeged babérját, a nevedet áldva
Királyi trónod arany zsámolyára
Könnyes szavakból fonva, leteszem.