Juhász Gyula

Felhők

Mint másaink, úgy húznak át az égen
S elmúlnak, mint mi, szépen, csendesen.
A semmiből bukkannak föl fehéren
Vagy komoran s övék a végtelen.
Oly idegenül szállnak, egyesülnek
S oly nyomtalanul tűnnek ők tova
S fölöttük az örök azúr derűnek
Tovább ragyog fölséges mosolya.

Az egyik felhő szelíd, mint a bárány,
Másik sötét, mint bika, egy a vég,
Van, amelyiket átölel szivárvány
S van, mely sívár, mint vén váromladék.
Ó felhők, sokszor elnézem futástok
S ballagástok, távol testvéreim
S amíg ti mentek, én tűnődve állok,
És nem találok ösvényt bánat, átok
És borzalom bús földi térein.