Juhász Gyula

Fotografiák

Én úgy szerettem rendezgetni őket
Fekete album szürke erdejében,
Mely halkan zizegett, mint csöndes őskert.

Ó arcok, amint némán, egyre néznek,
Örökre néznek és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.

A földi másuk jár, kél, tova, messze.
Tán hervad, mint a dérvert őszirózsa,
Vagy melegíti őt napod, szerencse.

Itt mindig így maradnak mosolyogva,
Vagy mindig mélán komolyodva néznek,
Amíg pereg, pereg a homokóra.

És rám köszönnek ők is, kik nem élnek.

*

Ez itt apám, mint ifjú katona,
Arcát pirosra festé régi mester,
Ily virulón nem láttam én soha.

Tán elfakult, míg annyi éve ment el,
Hogy engemet ringathatott a térdén
S tovább vánszorgott nyűgös életemmel.

Ez ifjú arcon is, a szeme mélyén,
Jövő ború felhője veti árnyát
S a szeme fénye bánatos lidércfény.

A korai halál párkái várják
És én vagyok, sötét költő, fia,
Kin nem segít se asszony, se imádság,

Az élete neuraszténia.

*

Ím itten egy régi daguerrotip kép:
Petőfi a pipával, Debrecenben,
Magasztos és dicső költői inség.

Egy másikon széljárta köpenyegben
Búcsúzik a szegény szülői háztól.
E képeken oly sokszor elmerengtem.

Boldog Petőfi, ki éhezve fázol,
De végig melegít egy szent lidércláng,
Egy forró hagymáz hírről és hazáról.

S amíg mi többi, új, fájó poéták
Sebzett ideggel virrasztunk az éber
Álmok vak éjén, ő győzőn néz le ránk,

Ki elment idején, huszonhat évvel.

*

Itt távol tájkép, tóval és hegyekkel,
Oly vadregényes és valószínűtlen
És rajta házaspár, sok víg gyerekkel.

Galambok turbékolnak nyári égen
És a képen mindenki mosolyog,
A talmi bárány is a talmi réten.

Ó mosolyok, ti ódon mosolyok,
Ti talmi örömök, mik elmúlátok,
Mi dolog ez, mi szomorú dolog?

Ma úgy tekintek már kábulva rátok,
Mint Andersen-mesék rajzára néztem
Én koravén fiú, kit sújt az átok.

Ó érzem én, hogy mindörökre végem,
Borom kifolyt, rózsám elhervadott
És csillagom megindult már az égen.

És jaj nekem, de már bús sem vagyok.