Juhász Gyula

Goethe Weimarban

Már Jupiter lett a derűs Apolló,
Nagy homlokán sok év rovása van
És hajdan oly víg kedve elborongó
S királyi napja már vérző arany.

Ám szép az alkony. Lelke Campagnáján
Emlék-kaszáló illatoz neki
S a bánat árva ciprusának árnyán
Bolyonganak halott szerelmei.

Friderika: e név eseng szívében
És földereng első tavaszkora.
A messze Sessenheim, a kedves éden,
Gyönyör, mely tiszta s meg nem tér soha.

Most itt vagyok - susogja - távol ormon
S fauszti vággyal távolabb török.
Szelíd idill, gondoltam én mosolygón
S ő azt gondolta: szerelem, örök!