Juhász Gyula

Gyerekkori arcképem

Egy gyermek néz rám, több, mint negyven éve,
Sötét szemével, mint a fájdalom,
Pedig nem tudta még, micsoda éjjel
Borul derűs lelkére egy napon.
A nyolcvanas években mosolyogva
Simogatott meg mindent, ami szép,
Képeskönyvek ábráin andalogva
Érezte a világ ízét, szinét.
Magányos gyermek volt és hallgatag,
De szíve mélyén rejtelmes patak
Csobogott, ősi forrásból eredve,
A gyermek minden bánata és kedve
E vizen ringott, mint papírhajó.
De ma elment az öröme, keserve
S mint az örökre fáradt utazó,
Merev, üres tekintettel keres
Egy arcot, mely már végtelenbe vesz.