Juhász Gyula

Így szólt Michel Angelo:

Színnel, vonallal a nagy Sixtinát
Benépesítém, mély kínok szülője
S a Mediciek sírján a halált
Életre hívtam és a bamba kőbe
Lelket csiholtam s ama kupolát
Emeltem, bizton nézni az időkre.
De mindez láz és dac volt s koronám
Halottas ékszer, mely a néma főre
Úgy hull, miként Atlaszra a világ
S szemem kiégett és orrom betörve.
A nyirkos bolt ölén nem nyit virág
S hiába hulltam sóvárgón a kőre
S hiába hívtam én Vittoriát,
Már nincs, kivel haragvó szám pörölne.
Firenze rab s az ormótlan világ
Csak szunnyadó márványok temetője.