Juhász Gyula

Isten kardja...

Mint Artus, a ködös kelták királya,
Szerelmet és csatát vesztvén, szegény,
Kiment az árva, siket, síri tájra,
Hol hervad a virág meg a remény

S kardját, melyet az ég adott kezébe,
Tündöklő és villámló ékszerét
Bedobta a mély óceán vizébe
S meztelenül révedt az éjbe szét:

Én is, szerelmek s harcok alkonyatján,
Fonnyadt lovag, a végtelenbe vágtam
Acélomat s a síri, vak homályban

Szikrázni kezd szűz északfényben égve
S míg ajkam némult s arcom egyre halvány,
Ő zeng s ragyog időtlen messzeségbe.