Juhász Gyula

Isten lámpásai

Az újságban volt: Varga Mancika
Lámpát tisztított. Mostohája mondta,
Hogy olyan fényes legyen, mint a nap
S oly tiszta az üvegje, mint a kristály.
És Mancika remegve fogta kézbe
A síma hengert, mert a mostoha
Kegyetlen volt, akárcsak a mesében.
És így esett, hogy reszkető kezéből
Az üveg kiesett s ezer darab lett.
És ekkor Varga Mancika halálos
Ijedelemmel és szomorúsággal
Maga elé meredve nézte, nézte
A szörnyű kárt, a rettentő csapást
És elsötétült tört lámpása láttán
Egész világa körülötte és ő
Szép csöndesen s nagy gyorsan leemelte
A polcról azt a homályos palackot,
Melyben zsírszóda volt s kiitta sebten.
Az újságban volt: a Rókusba vitték,
Hol már eszméletét nem nyerte vissza
S reggelre egy jobb létre szenderült...

...És akkor szállni kezdett hófehér,
Fénylő szárnyakkal a felhők fölött,
Nagy messze, mélyen elmerült alatta
A nyomorúság és a mostoha,
A külvárosi szürke bérkaszárnya
A tüdővész s éhség áristomával,
Hová a nap még délben sem tekint be.

S egyszerre csak nagy, tiszta fények égtek,
Amerre szállott, ragyogó magasság
Fogadta, eddig nem hallott zenével.
A jó Isten maga vezette kézen
És szólt: Ezek az én lámpásaim,
Ezeket nem kell tisztogatni. Mindig
Itt fényeskednek felhő, gyász fölött.

Válassz közülök egyet, Varga Manci!
És Varga Manci választott egyet
S mikor a fényes lámpást kézbevette,
Az elkezdett káprázatos dicsően
Tündökleni és melegíteni,
Mint csak a jóság és a szeretet,
A részvét és az irgalom a szívben.